A tolerancia mítosza

Zalán Eszter írása a Népszabadságban

A Boulakhrif család nappalijában a mentatea íze Marokkóba repíti az embert. A szoba szerény, kevés a bútor, a tévé mellett az asztalon ott a Korán. Boulakhrifék otthona Amszterdam etnikailag kevert negyedének, Slotervaartnak az egyik lerobbant panelházában van. Slotervaart 49 ezer lakójának csaknem a fele török vagy marokkói származású. A zöldséges előtt hagyományos marokkói öltözetet viselő férfiak diskurálnak arabul, a focizó kölykök berberül kiabálnak egymással, fejkendős nők csacsognak, miközben tolják maguk előtt a babakocsikat. Rossz tekintetű, bőrdzsekis srácok álldogálnak a robogójuk mellett – mintha csak keresnék a bajt. Ezek a képek aggasztják azt a legalább másfél millió hollandot, akik a június 9-i parlamenti választáson Geert Wilders Szabadság Pártjára szavaztak. Bár a választás előtt úgy tűnt, a gazdasággal kapcsolatos félelmek fogják leginkább motiválni a szavazókat, a bevándorlás kérdése ismét tömegeket mozgatott meg: míg a Szabadság Párt 2006-ban 9, az idén 24 mandátumot szerzett a 150 fős alsóházban. Wilders megadóztatná a fejkendőt, betiltaná a Koránt, véget vetne a muszlim országokból történő bevándorlásnak, elvenné a holland állampolgárságot azoktól az elítélt bűnözőktől, akik kettős állampolgárok, és regisztrálná minden holland állampolgár etnikumát. És be akart kerülni a kormányba. Nagy nyomást is gyakorolt a győztes liberálisok vezetőjére, Mark Ruttére, de sikertelenül. Boulakhrif céltudatos, közvetlen modorú lánya, Fatima fejkendőt visel. Hollandiában született, imádja Amszterdamot. A Vrije Egyetemen tanul gyógyszerészetet és matematikát, délutánonként egy helyi mecsetben segít a környékbeli gyerekeknek a házi feladat elkészítésében. Szülei nem akarták, hogy fejkendőt viseljen, mert attól tartottak, megszólják, de Fatima így kívánja kifejezésre juttatni identitását, és – gyanítom – egyben lázadását a társadalom és a szülei ellen. – Nem félek Wilderstől. Inkább érzem magam hollandnak, mint marokkóinak – mondja a lány. Apja sem aggódik. – Allah próbára akarja tenni az országot. Hollandia demokrácia. Wilders mondhat, amit akar, de nem tehet semmit – mondja Mhamed Boulakhrif. Családjával együtt a Munkapártra (PvdA) szavazott, elsősorban vezetője, Job Cohen miatt, aki Amszterdam polgármestereként az iszlámot bíráló filmrendező, Theo Van Gogh meggyilkolása után párbeszédet kezdeményezett a muszlimokkal. – A zsidók felismerik a rasszizmust, és tesznek ellene, ezért szavaztam rá – magyarázza Boulakhrif, Cohen zsidó származására utalva.ollandiában a bevándorlás hasonlóan zajlott, mint a többi nyugati-európai országban. A második világháború utáni gazdasági fellendülés során munkaerőre volt szükség, amit Törökországgal és Marokkóval aláírt egyezmények alapján reméltek enyhíteni. Az elképzelés szerint a vendégmunkások valóban csak vendégek maradtak volna. Az első hullámban a gyárakban, illetve takarítóként vagy kiszolgáló személyzetként dolgozó férfiak érkeztek, majd a nyolcvanas években követték őket a családok is. Ekkorra azonban a már állandó tartózkodásra berendezkedő férfi ak a hetvenes évek gazdasági válságának következtében nemritkán elvesztették munkahelyeiket. Sokan éltek a holland jóléti állam áldásaival, és nem is kerestek munkát. A fiatalok – akik immár idegeneknek számítottak Hollandiában és Marokkóban is – dolgozó felnőtt példája nélküli, túlzsúfolt külvárosi, lerobbant lakásokban nőttek fel, közösség nélkül, elidegenedve sokszor a családjuktól is. Kiváló „alapanyagot” szolgáltatnak a bűnözésnek és egyes muszlim országok által támogatott radikális imámok szélsőséges eszméinek. Ráadásul a holland állam sem támasztott követelményeket. Jean Tillie, az amszterdami egyetem professzora szerint az is gond, hogy nincs meghatározva, mikor tartja úgy a társadalom valakiről, hogy integrálódott. A kritériumok nem egyértelműek, így nem tudni, hogy a bevándorlók ügyében a munkanélküliség enyhítése, a bűnözés visszaszorítása, a nyelvi, kulturális beilleszkedés, vagy a politikai részvétel az elsődleges feladat. A hollandoknem érzikmagukat biztonságban. Az utóbbi nyolc évben két politikai gyilkosság rázta meg a közvéleményt. 2002-ben egy állatvédő ölte meg a vagányan is elegáns szociológusprofesszorból lett politikust, Pim Fortuynt, aki először állt ki a nyilvánosság elé azzal, hogy a bevándorlás és az iszlám a holland társadalom legkomolyabb problémája. Majd 2004-ben jött Theo Van Gogh halála, akit egy Amszterdamban született, marokkói származású fiatal lőtt le. Wilderst már a nap 24 órájában őrzik, állandóan golyóálló mellényt visel, ami egyébként szerinte annak a bizonyítéka, hogy az iszlám nem egy a vallások közül, hanem veszélyes ideológia. Ezzel aztán eléri, hogy a leghangosabb bírálója is sűrűn emlegeti: ő lenne az első, aki feláldozná magát azért, hogy Wildersnek továbbra is joga legyen azt mondani, amit akar. A bűnözési statisztikákban a marokkói fiatalok valóban felülreprezentáltak. A hollandok az életstílusukat féltik a muszlimoktól: attól tartanak, a meleg párok nem mutatkozhatnak majd bizonyos helyeken, mert megtámadhatják őket (bár azt elismerik, nem csak muszlimok támadnak a melegekre), vagy hogy egy órával rövidebb ideig lesz nyitva az uszoda, mert azt az órát fenntartják a muszlim nőknek, akik ott nem mutatkozhatnak férfiak előtt. A fejkendőről pedig sok holland úgy tartja, lealacsonyítja a nőket. (Ugyanakkor egy helyi konzervatív kálvinista párt, mely rendre két képviselőt küld az alsóházba, nem vesz fel nőket tagjai közé.) A hollandok frusztrációja évtizedekig észrevétlenül növekedett. A toleranciáról és a „multikultiról” híres országban egészen addig nem látszott a túlcsorduló harag, amíg Pim Fortuyn fel nem kavarta a politikai rendszert. Bas Heijne, író, az NRC Handelsblad napilap publicistája szerint a globalizáció és az egyén identitásának elvesztése miatt érzett félelem űzte a választókat Wildershez. (Ugyanez a félelem radikalizálja a muszlimok egy részét is.) – A Wilders-szavazók dühe abból fakad, hogy nem találnak semmilyen közösségi érzésre. A politikusok még mindig alulbecsülik a hollandok majdhogynem vallásos vágyakozást egy közösség iránt. Fortuyn és Wilders ilyet ígér. Mindez a holland identitás újrafogalmazásáról szól – mondja Heijne. Amíg azonban a politikai elit képtelen lesz valódi alternatívát kínálni – az „európai identitás” csúfos vereséget szenvedett –, addig Wilders marad, és nyerni fog. Heijne szerint a holland tolerancia és multikulturalizmus mítosz. – Ráhúzták ezt a követelményt az emberekre, de valójában senki sem nyújtotta a kezét a másiknak – állítja a holland író. Fatima és apja, Mhamed Boulakhrif otthonukban A magukat holland muszlimokként meghatározó fi atalok is érzik, meg kell mutatniuk magukat a hollandoknak. – Allah olyan vezetőt ad, amilyet megérdemelsz – idéz a Koránból Mohamed Cheppih, arra utalva, hogy a muszlimok hajlamosak az áldozat szerepében rejtőzködni, miközben nem szavaznak, és nem állnak ki Wildersszel szemben. Cheppih erről a pénteki imán is beszélt a slotervaarti poldermecsetben, mely a víztől elhódított területekről kapta a nevét. A poldermecset különleges kezdeményezés: olyan második, harmadik generációs muszlimoknak akar otthont adni, akiknek elegük van a csak arabul elhangzó, „hazai” (marokkói, török) témákat boncolgató pénteki előadásokból. Itt hollandul is elhangzik a „példabeszéd”, és a megbeszélt ügyek hollandiai történések. Más fiatalok is úgy érzik, nekik kell megtenniük az első lépéseket a hollandok felé. Az Al-Nisa nevű női szervezet nemrég indított kampányának célja, hogy megmutassa a hollandoknak, nem minden muszlim félelmetes, idegen. Az egyik plakáton egy fejkendős nő készül megenni egy hagyományos, holland módra megtisztított heringet. Alatta a szöveg: „Én nyersen szeretem!” Leyla Cakir, az Al-Nisa egyik, török származású, de már Hollandiában született vezetője szerint az a baj, hogy az ő generációja eddig nem tudta elmesélni a történetét. Sokuk szülei tanulatlanok, adott esetben analfabéták voltak, ők pedig egyetemet végzett szakemberek, amiért szeretnének elismerést kapni a társadalom többségétől. – Ez a vita ma már nem az integrációról, hanem az elfogadásról szól – mondja Cakir határozottan, hozzátéve, hogy ő hollandul álmodik. Az identitást féltő idegesség általánosan jellemző. De talán Hollandia az a laboratórium, ahol sikerülhet ezt kibeszélni. Amszterdam, 2010. június