Busralilmuhminin, azaz jó hír a hívőknek. A jó hír a hívőknek a Paradicsom léte és igazsága. Az evilág hírei pedig olyanok, amilyenné mi tesszük a világot. Busralilmuhminin= Hírek az iszlám és a muszlimok világából

2011. március 4., péntek

Gyöngyösi Márton: Vége a „hideg béke” éveinek


Gyöngyösi Márton országgyűlési képviselő a dilettáns magyar külpolitikáról, az egyiptomi forradalom várható hatásairól, Izrael helyzetéről és a Jobbik álláspontjáról nyilatkozott a bar!kád hetilapnak.
- Parlamenti felszólalásában az Országgyűlés tavaszi ülésszakának második vitanapján azt állította, hogy az egyiptomi forradalom történetében a legdicstelenebb szerep Magyarországnak jutott, ami a dilettáns külügyi apparátusnak és vezetésnek köszönhető. Mi a meglehetősen kemény kritika alapja?
- Az utóbbi évtizedekben ritkán adott professzionalizmusáról tanúbizonyságot a magyar diplomácia. De talán nem túlzás kijelenteni, hogy Orbán Viktor egyiptomi, Hoszni Mubarak államfőnél tett látogatása, amelyre a véreskezű diktátor ellen kitört forradalom előestéjén került sor, a Külügyminisztérium minden eddigi melléfogásán túltesz. Köztudott, hogy a magas rangú diplomáciai látogatásoknak mindig súlya van, különösképpen azok időzítésének. Orbán Viktor az észak-afrikai arab államokban kezdődő rendszerdöntő zavargások időszakában látta jónak, hogy demonstrálja barátságát a bukófélben lévő egyiptomi elnökkel, ezáltal legitimálva annak harminc éves diktatúráját.
- Egy miniszterelnök nyilván nem maga szervezi le az utazásait, ki hibázott akkor?
- Pontos információk hiányában csak találgatni lehet. Az viszont bizonyos, hogy a hibát a Külügyminisztérium „készülékében” kell keresni. Óriási hibát követett el a kairói magyar nagykövetség, amikor nem tájékoztatta a magyar felet a vészesen forrongó társadalmi elégedetlenségről. Ne felejtsük el, hogy a legutóbbi, tavaly decemberi parlamenti választások óta a feszültség Egyiptomban kitapintható méreteket öltött. A látogatás előtti napokban már kiterjedt hírszerzői hálózat sem kellett ahhoz, hogy meg lehessen jósolni a zavargások kitörését, elég volt kilépni az utcára. Ha viszont a nagykövetség jelezte a problémát, akkor a Külügyminisztériumot terheli a felelősség, hogy eltitkolták vagy bagatellizálták a helyzetet. Valószínűsíthető, hogy a Külügyminisztérium tisztában volt a körülményekkel, és ennek ellenére szervezte meg a magyar miniszterelnök találkozóját, ezáltal apellálva az ilyenkor kijáró washingtoni, brüsszeli vagy tel-aviv-i vállveregetésre a Mubarakrezsim legitimálásáért cserébe. Óriási presztízsveszteséget jelent Magyarországnak és különösen a magyar külügyek irányítóinak az, hogy az „Arab 1848”-nak aposztrofált világrengető események kirobbanásának óráiban Orbán Viktor a térség leggyűlöltebb zsarnokával tárgyalt. Alig szállt fel Orbán repülőgépe Kairóból, máris megindult az egész arab térséget megrengető népfelkelések sorozata. Ez az eset mindennél jobban rávilágít a magyar külpolitika rövidlátására és dilettantizmusára, ami történelmünk során nem egyszer bizonyult már végzetesnek.
- Előfordultak már korábban is hasonló diplomáciai felsülések?
- Hogyne, a magyar külügynek nem ez az első dilettantizmusról árulkodó baklövése. 2008 augusztusában például, Orbán Viktor az Egyesült Államokban tett körutazást, amelynek során a republikánusok elnökjelöltje, a neokon John McCain mellett kampányolt. Tette ezt annak ellenére, hogy ekkor már a létező összes felmérés a demokraták nagyarányú győzelmét jósolta. Így is történt, Obama toronymagasan megnyerte a választást, Orbán támogatottja pedig hatalmasat bukott. De talán még ennél is szerencsétlenebbnek bizonyult az oroszgrúz háború kirobbanásakor a határozott, azonnali és éles elköteleződés a grúzok mellett. Az Európai Unió később a Taglianijelentésben állapította meg, hogy a háború kirobbantója, vagyis az agresszor Grúzia volt. Most meg arra panaszkodunk, hogy nem jók az orosz kapcsolataink…
- Milyen hatásai lehetnek az egyiptomi kormány bukásának a közel-keleti eseményekre?
- Azt látnunk kell, hogy az észak-afrikai népfelkelések messze túlmutatnak saját belpolitikai jelentőségükön, ezek az egész világpolitikára kiható események. Azok, akik a CNN mellett az Al Jazeera és az iráni Press TV adásaiból is tájékozódtak, megbizonyosodhattak róla, hogy a zavargásoknak nem csak politikai, vallási és szociális-társadalmi okai voltak. A népfelkelések közös jellemzői az egész térségben, hogy az arab országoknak elegük lett abból, hogy bábként szolgálják az USA és Izrael érdekeit, ez pedig egy általános Nyugat-ellenességben ölt testet. Az Egyesült Államok évente 3 milliárd (!) dollárral támogatja Izrael, 2 milliárddal Egyiptom kormányát, ezek nagy része ráadásul katonai célú beszerzésekre van pántlikázva. És akkor még csak a közvetlen támogatásokról esett szó, nem beszéltünk az olyan közvetett támogatásokról, mint például az izraeli alapítványok támogatása, amely után az USA-ban adókedvezmény jár. Egy nyugati újság nagyon találóan fogalmazott, amikor az említett támogatásokra azt írta: ez az ára annak a „hideg békének”, amelyért cserébe Egyiptomnak békét kell fenntartania Izraellel. Ez a rendszer most bedőlt, Amerika és Izrael pedig érthető okokból aggódik, mi lesz, ha nem baráti rendszer veszi át a hatalmat a nyolcvanmilliós arab államban.
- Kik tölthetik be a mostani politikai űrt?
- Elsősorban a Muszlim Testvériség, amelynek hatalmas támogatottsága van nem csak Egyiptomban, hanem - mivel országokon átívelő pániszlám mozgalomról van szó - az egész arab világban. Egyiptomban ráadásul olyan szociális feladatokat láttak el, amelyekkel a hatalom nem foglalkozott. A támogatottságuk ezért nagy, különösen a szegényebb társadalmi rétegben. Akármilyen összetételű kormány is alakul, a mostani, nyugati érdekeket szolgáló status quo fenntarthatatlan lesz. A Mubarakérában olyan mesterséges hatalmi egyensúlyt tartottak fenn, amely asszisztált Izrael fokozatos területi terjeszkedéséhez. Az 1967-ben megszállt területeken (Ciszjordánia, Golánfennsík és a Gázai övezet) ma is folyamatos népirtás zajlik: fegyveres úton, blokáddal, gettósítással, gazdasági és szociális kivéreztetés útján. Ez a világon minden jóérzésű emberben ellenérzést vált ki. Az említett „hideg béke” éveinek vége, az új egyiptomi vezetés nyilvánvalóan a palesztin nemzet önrendelkezését is jobban fogja támogatni. Ez már csak azért is nyilvánvaló, mert az iszlám egyik fontos alapelve az „umma”, vagyis a muszlim közösség és nemzetek közötti szolidaritás elve.
- Az arab-izraeli konfliktus jelenleg is pattanásig feszült, a megegyezés esélye tárgyalásról tárgyalásra fogy. Izrael közben nem hajlandó alávetni magát az ENSZ határozatainak és folytatja illegális telepépítését. Elképzelhető, hogy az új egyiptomi vezetés akár egy fegyveres konfliktusban is részt vállalna, hogy segítséget nyújtson a szomszédos palesztinoknak?
- Ez csak Izraelen múlik. Az elmúlt hónapok nyílt tárgyalásaiból és eseményeiből is, de legutóbb a WikiLeaks iratokból is az derült ki, hogy a béketárgyalások során a palesztinok az önfeladásig is elmentek a konstruktivitásban, hiszen a Palesztin Hatóság még Kelet-Jeruzsálemről is hajlandó lett volna lemondani a béke érdekében, holott ez a kérdés évtizedeken át a legalapvetőbb palesztin követelés volt. Az Egyesült Államoknak és Izraelnek rá kell jönnie, hogy a világ változóban van, és a jövőben nem biztos, hogy minden úgy fog történni, ahogy ők akarják. Abba még belegondolni is rossz, hogy mi lesz, ha ezt nem fogadják el.
- Mi jelenthetné a kiutat a magyar külpolitika számára?
- Amikor a globális világrend recseg-ropog, az egyetlen kiút a nemzeti szuverenitás visszaszerzése. Ebbe az irányba már egyébként a kormány is tett pár bátortalan lépést, gondolok itt elsősorban az IMF-fel, a bankokkal és a multinacionális vállalatokkal szembeni fellépésre, vagy a médiatörvény uniós vitájára. Ezért is érthetetlen a másik részről az atlantista nagyhatalmaknak való kritikátlan és szolgai alárendelődés a külpolitikában. Az ma már világos, hogy a globalizáció sötét erőivel szemben egy kis ország egymagában képtelen sikeresen fellépni. Különösen, ha egy olyan országról van szó, amely ezer sebből vérzik. A külpolitika és diplomáciai előkészítés, támogatás nélkül nem lehet egy paradigmaváltást véghezvinni. Véleményem szerint Magyarország csak úgy tudja önrendelkezését visszaszerezni, ha külpolitikájában azon erőkkel keresi a szövetséget, akik bár most még csak laza szövetséget alkotnak, de gazdasági, politikai, társadalmi értelemben egyaránt üstökösként emelkednek, és a globális világrenddel szemben saját útjukat járják. A legmeghatározóbb országok ebben a körben, a teljesség igénye nélkül: Kína, Törökország, Oroszország, Irán, az arab világ szuverén államai, valamint Dél-Amerika emelkedő országai, főként Brazília és Venezuela. Ha Magyarország komolyan gondolja szuverenitásának visszaszerzését, nincs más lehetősége, mint egy teljes paradigmaváltást véghezvinni a külpolitika területén, egy határozott nyitással a Kelet, valamint a globalizáció erőivel szemben sikeresen fellépő országok irányába. Ezt nem érdemes halogatni, hiszen az utolsó órában vagyunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése