Én meglehetősen bírom az olyan írókat, mint Kader Abdolah! Például milyen szép gesztus, hogy írói neve két halott barátjának nevéből jött létre, merthogy a szerzőt eredetileg Hossein Sadjadi Ghaemmaghami Farahaninak hívják. Elég bölcs volt hozzá, hogy rájöjjön, miután megpattant Iránból, ezzel a névvel nehéz piaci sikereket elérni.
Ja igen, hogy miért kellett odahagynia Iránt? Nos, Abdolahnak (nevezzük csak így az egyszerűség kedvéért) jelentősen megmelegedett a lába alatt a talaj, miután baloldali ellenzékiként tevékenységét nem nézte jó szemmel a fundamentalista vezetés. Az író Hollandiában kötött ki, ahol mára szinte nemzeti kincsnek számít, A mecset urát például minden idők második legjobb holland regényének választották, nem is olyan rég.
A hiperliberális hollandok ítéletével lehet vitatkozni, mindenesetre tény, hogy Abdolah eszköztelen prózája (ennek nyílván egyik oka, hogy a mélyföldiek nyelvét még 22 év után sem beszéli tökéletesen) egy olyan világba röpít, amelyet innen nagyon nehezen lehet valóban meg- és kiismerni.
Természetesen azonban jóval többről van itt szó, mint pár viharos iráni évtized történéseinek végigkövetése, hiszen a mecset és a hozzátartozó ház évszázados története, hagyományai végig ott hömpölyögnek a szereplők körül. Döntéseiknek, radikális, vagy éppen félénk, gyáva húzásaiknak nemcsak a jelenben, az egymáshoz való viszonyukban van súlya. Az eseményeknek, tetteknek a hagyomány értelmezése, folytathatósága szempontjából van csak igazán jelentősége.
Ez az európaiak számára különösnek, átláthatatlannak tűnő társadalom, életforma, mint egy tökéletesen megkomponált mozaik nyílik meg az avatatlan szemnek is a regény végére. Talán megérezzük, hogy miért is lényeges az Amerikához fűződő viszony, a modernitás kihívásaira adott válaszlehetőségek, hogy milyen logika szervezi egy átlagos iráni ember hétköznapjait. Aga Dzsán, aki a hagyomány rendíthetetlen oszlopa lassan, évtizedről évtizedre őrlődik fel a szellemi és fizikai harcokban, ám a veszteségek és csalódások ellenére, mégis csak az ő szemlélete marad sikeres a hosszú időszak végén.
Abdolah egy tiszta, egyszerű konstrukciót hozott létre, amelyben olyan finom, az arab elbeszélésekre utaló, tradicionális szálakat fűzött, amelyek a regényt kissé álomszerűvé, illékonnyá teszik. Az apró csodás, meseszerű elemek lazítják, varázsolják könnyedebb állagúvá a sztorit, amely alapvetően nem bővelkedik a túlzottan vidám és könnyed epizódokban.
Erről a könyvről már itt-ott az interneten megjelentek rövidebb vélemények, amelyekből némi fanyalgást lehet kiérezni. A téma érdekes, de valahogy a stílussal, a történetmesélés tempójával elégedetlenek voltak az olvasók. Nos, tény, hogy A mecset ura nem nyelvi bravúrjaival nyűgöz le, de szerencsére egyáltalán nem unalmas könyv, sőt! Sok örömteli percet és nyugalmas elmélyedést kínál az olvasóknak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése