Pakisztáni madrasszák

A Vallásmozaik posztja

Batgrammi madrassza, Kohisztán

A madrassza iskolahálózat egyéni sajátossága a muzulmán világ oktatási rendszerének; mert nem hasonlít se a keleti, se a nyugati állami, vagy magániskolákra, se az általunk ismert papnövendék, vagy szerzetesiskolákra. Ma, Pakisztánban kb. egy millió diák tanul a madrasszákban és ellentétben néhány Indiában működő madrasszával, ezen pakisztáni iszlamista iskolák oktatási színvonala szegényes és sivár.

A tanítás középpontjában az iszlám vallása és az azt összefoglaló könyv a Korán tanulmányozása áll. A tantárgyban még fontos szerepet foglal el a Koránhoz kötődő kiegészítő, magyarázó könyvek, vallás-erkölcsi törvénygyűjtemények, de ezek kötelező tanítása helyenként változik. Csak a Korán kötelező, de az aztán mindenhol, reggeltől estig, így nem csoda ha a diákok néhány év elmúltával kívülről tudják az egész könyvet idézni. Ugyanakkor egy nyolc-tíz éve tanuló diák matematika, fizika, biológia, kémia tárgyköreinek tudásszintje a nulla körül mozog. Művészeteket, szépirodalmat, filozófiát, csillagászatot egyáltalán nem tanulnak. Olyan tudományokban, melyekben jeleskednek; Urdu vagy Phastu nyelvtan, beszédtan, módszertan, iszlamista alapokon nyugvó törvényhozás, törvényszerkesztés, az arab nyelv magas szintű ismerete, egy fabatkát sem ér: ha nem tud egy ‘átereszt' megrajzolni vagy egy csatornát megépíteni. Pedig ilyen építő, alkotó fiatalok kellenének különösen Pakisztánban, ahol nyitott szennyvízcsatornák szelik keresztül-kasul a városokat, falvakat. A hasznos gyakorlati ismereteket tanító iskolák helyett a felesleges dolgokat tanító madrasszák száma évről-évre nő és az egész társadalomra kiható befolyásuk állandóan bővül.

Ha a külföldi érdeklődő egy Pakisztáni madrasszát szeretne látni, készségesen megmutatják Karacsi legnagyobb Darul Uloom nevű madrasszáját, ami a füstös gyártelepek között úgy ragyog, mint egy ötcsillagos szálloda. Mintegy 1500 bennlakásos és kb. ugyanennyi környékbeli tanulója van ennek a 'kirakat' madrasszának, mire nagyon büszkék az ottani muzulmán vezetők. Itt a diákok kedves, intelligens, kulturált benyomást keltenek, tankörükben több egyetemes témájú anyag szerepel, mely a ‘világi' tudást foganatosítja számukra. Az innét kikerülő végzősökből még lehet hivatalnok, újságíró vagy politikus is, ha kicsit megerőltetik magukat.

Nyugat-Pakisztánban teljesen más képet találunk. Az ott lelhető madrasszák azon versengenek, vajon melyikük hírhedtebb a keményvonalasban; tanárikara sosem végzett főiskolát, de meg középiskolát sem. Legtöbbjük továbbképzése a szigorú fegyelemről elhíresedett Dera Ismail Khan börtönvilág falai között történt, ahova a legnehezebb súlyú ‘elbitangolt' valláspolitikai bűnözőket zárják.

Iszlamabad és Peshevar között található Akorra Khatak, Haqqanija nevű madrasszája, igazgatója Sami ul-Haq név alatt vezeti Pakisztán, talán leggorombább ‘tálib' vonalú iskoláját, amit ő 'egyetemnek' nevez. Az iskolaigazgató úr - aki inkább hasonlít egy martalócra, mint iskolaigazgatóra - büszkélkedve vezeti kőrbe az újságírókat s közben magyaráz; „Innét került ki a Tálib vezetés nagy többsége, volt olyan év, mikor ezresével küldtük a diákokat az Afgán hadszínterekre. A Tálib sereg színe-java itt e falak közt nyerte el tudását.” Sami úr elfelejti megemlíteni, az innét kikerültek nagy többségéből verbuválódott tálibi vezetés rendszerének erkölcsvédelmi és erkölcsrendészeti jeles képviselőit. Ezek a végzős diákok voltak hivatottak nyilvánosan megbotozni, megverni az Afgán nőket a városokban és falvakban, ha azokat nem találták elég ‘tisztességesen' felöltözve. Szintén ezek az 'egyetemisták' jeleskedtek a nyilvános kivégzések, - pl. hűtlen asszonyok megkövezése – megszervezésében, lebonyolításában.

Haqqanija madrassza erényeire törekvő utánzatok, főleg Beludzsisztánban, mindent elkövetnek, hogy falaik között az igaz iszlámot védő tiszta muzulmán szellem uralkodjék. A diákok unalmasan sivár hétvégékre változó programokat szerveznek, saját szórakozásukra és amivel iskolájuk hírnevét is gyarapíthatják. Ilyen pl. zene és videó boltok összetörése, olyan borbélyüzletek megrongálása, ahol szakállt borotválnak, kirakat tördelések, ahol a portéka nem eléggé iszlamista, és férfi kíséret nélkül utcára merészkedő nők zaklatása. Talán meg is lehetne őket érteni, ha figyelemben vesszük, hogy az iskolában reggeltöl-estig hangosan kórusban részeket olvasnak fől 'szent' könyvükből, mikor a végére érnek, kezdik újra elölről. Minden nap csak azt. Heteken hónapokon, éveken keresztül, így hát nem csoda, ha elméjük kikattan.

Ezeket a madrasszákat elhagyó végzősök seregéből jut külföldre, és belföldre is. A végzősök iskolát végeztek, de általános műveltséggel, műszaki tudással nem rendelkeznek, minek köszönhetően nagyon sokszor még az elmaradott pakisztáni társadalomba sem képesek beilleszkedni, munkát kapni, normális, rendezett életet kialakítani. A valóságos élet kihívásai elől sokan közülük szervesen bekapcsolódnak a nagyvárosok nyomortanyáin dúló szektás csatározások véres összetűzéseibe, míg mások Kasmír kitaposott gerillaösvényeit koptatják tovább, mártíromságot keresgélve. A témával kapcsolatban, keserű dühvel nyilatkozik Javed Paracha, Kelet-Pakisztáni törzsi vezető, Kohat nevű falu feudális ura, - két, nagy létszámú madrassza alapítója és igazgatója: „Kétszázezer magas iskolai végzettséggel rendelkező fiatal található ebben az országban állás nélkül. Az országban mindenfelé rendkívül rossz állapotok uralkodnak, nagy az elkeseredés és az emberek radikális változásokat követelnek. Végzős diákjaink nem kapnak munkát, az állam nem segíti őket. Mi azt tanítottuk ezeknek a fiataloknak, hogy a megoldás az iszlámban találtatik és az iszlám segítségével fogják kivívni az igazságot.” Javed Paracha tudja mit beszel, erőddé átalakított házában terroristákat bujtatott, pénzel, élelemmel, futárszolgálattal segítette azokat és fegyvereseivel terrorizálta környezetét. Igaz letartoztatták, ám a Dera Ishmail Khan magánzárkái csak még veszettebbé tették. Szabadulása után két madrasszát építtetett, (szaúdi pénzből) melyeknek ő az igazgatója, de azt már pontosan nem tudja, hogy földünk kerek-e vagy lapos. Dől a pénz Szaúd-Arábiából, jól él az igazgató úr, aki büszkén dicsekszik; „Ingyen van a tankönyv, ingyenes az étkezés, még ruhát, cipőt is kapnak az arra rászorultak. Nincs szükségünk az állami iskolákra.”

Pakisztán megalakításakor 1947-ben, az országban 245 madrassza találtatott, melyek száma ma már több mint 6800. Akkor, hatvan évvel ezelőtt, - két-három iskolát kivéve – az összes madrassza a toleráns Szuffita [misztikus iszlám irányzat] vonalat képviselő Barelvi eszmerendszer irányítása alatt működött. De hol van az már… A mai Pakisztánban már nincsenek békés Szuffiták, elmenekültek, illegalitásba szorultak, sokakat meggyilkoltak közülük; iskoláik irányítását a radikális-fanatikus Deobandi, Szafali és Wahhabi féle csoportok vették át. A negatív, elszomorító jelentéseket, beszámolókat olvasva könnyen felvetődik a kérdés; miért nem zárják be a madrasszákat, miért nem tiltják el tanáraikat a fiatalok oktatásától? Mert ez nem olyan egyszerű.

Pakisztán férfi lakosságának 60% míg a nők 76% írástudatlan és az állami közoktatás színvonala még ázsiai szinten is páratlanul lepattant. Az állami iskolák túlnyomó hányadában nincs áram, folyóvíz, WC, ablak, fűtés. Felszerelésük, berendezésük a legszegényebb afrikai országok szintjén van. Tanárai sokszor hónapokig nem kapnak fizetést és mint egy nemrégen napvilágot látott ENSZ. jelentésből kiderült; sok iskola csak papíron létezik az állami támogatás elsikkasztása érdekében. A madrasszákat támogató, azok létjogosultságát védő politikusok, emberjogi harcosok kihangsúlyozzák, hogy a madrasszáknak csupán 20%-ban tanítanak fanatikus terrort, erőszakos ‘dzsihádot', míg a többiben úgy-ahogy normálisnak mondható erőszakmentes tanítás folyik. Szükség van a madrassza rendszerre, – mondják – mert a szegény származású gyermekeknek ez az egyetlen esélyük, hogy megtanuljanak írni, olvasni. Autonómiával rendelkező törzsi területek és járások vad hegyei között semmilyen állami intézmény nem létezik, így iskolák sincsenek. Az ilyen környezetben egyáltalán csoda, hogy bármilyen oktatási rendszer létezik, - legyen az bármilyen tömény negatívumokkal töltve - még mindig jobb a semminél. Magas rangú pakisztáni politikusok nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy a pénz hiányának köszönhetően az ország vezetése képtelen egy jól működő, egyetemes iskolarendszert kiépíteni, irányítani. Erre nincs pénz !

Pedig lehetne. Míg Pakisztán az össz. nemzeti termelésének [GDP] 1.5% költi a közoktatásra, addig fegyverkezésre, hadseregre, modernebb atomrakétákra ennek az összegnek éppen hatszorosat, 9% fordítja. A megoldás ott lenne ... Békét kellene talán kötni Indiával, rendezni Kasmír ügyét, félretenni a muzulmán hetykeséget és alább kellene adni a felesleges harciasságból. Mert akkor, kevesebb pénz is elég lenne a fegyvereserők fenntartására. Az értelmetlen és veszélyes nukleáris fegyverkezést is lelehetne állítani, rögtön százmilliós nagyságrendű dollárkötegek szabadulnának fől; amiből már telne iskolákra, tankönyvekre.

De hát lemondani az atomfegyverkezésről? Kasmírban területeket veszíteni? Gyengíteni a nemzeti hadsereget? Bárhogy is meghátrálni, teret engedni a nem muzulmánoknak? Lehetetlenség! A Korán szelleme épp az ellenkezőjét tanítja, a mollák hallani sem akarnak kiegyezésről, békéről.

Így aztán marad az iszlám tanaival átitatott madrasszarendszer a szegény tudatlan pakisztáni tömegek okítására, akik arról ábrándoznak, hogy egyszer győznek és egy muzulmán Tálib rezsim gazdagabb, értelmesebb jövőt fog majd nekik teremteni.