Újra bemutatják a "Nagy Sátántól" származó képeket

MTI

Claude Monet, Pablo Picasso vagy Andy Warhol a maguk idejében forradalmi művésznek számítottak, de az iráni iszlám forradalom vezetői nem sokra tartották őket, és műveiket évtizedeken át nem lehetett látni országukban.

Jackson Pollock

Ma azonban újra megtekinthető a kortárs nyugati művészet egyik legnagyobb gyűjteménye, amelyet a forradalom előtti Irán nyugatbarát monarchiájának idején hoztak létre. Egyes kiállított műveket 30 éven át elrejtettek a nagyközönség elől.

Az Iszlám Köztársaságban, ahol az Egyesült Államok a Nagy Sátánnak, zenéje és filmjei pedig egy istentelen társadalom dekadens termékének számítanak, ez a művészeti kiállítás önmagában is megannyi ellentmondást hordoz.

Igaz, a teheráni kortárs művészeti múzeum látogatói is először Khomeini ajatolláh, az Iszlám Köztársaság alapítója és a legfőbb vezető posztján őt követő Ali Hamenei portréjával találkoznak, hiszen ez minden középület esetében kötelező. Szigorú tekintetük alatt csigalépcső vezet le az üres fekete alapzathoz, amely azonban alaposabban szemügyre véve modern művészeti installációnak bizonyul: nyitott, nyersolajjal teli tartály - ez az anyag finanszírozta az értékes kollekciót.

A sallangtalan vasbeton épületet Mohamed Reza Pahlávi sah uralmának utolsó éveiben kifejezetten a gyűjtemény elhelyezésére emelték, és termeiben a XIX. és a XX. század számos nagy művészétől láthatók alkotások. "Túlzás nélkül elmondható, hogy a teheráni kortárs művészeti múzeum a világ egyik legjelentősebb gyűjteményével rendelkezik" - hangsúlyozza Ehszán Aghaie, a nyár végéig tartó kiállítás igazgatója.

A francia impresszionisták képei után Vincent van Gogh litográfiái következnek, majd Edvard Munch önarcképe, aztán Pablo Picasso, Henry Moore és Giacometti szobrai tűnnek fel. Aghaie szerint a gyűjtemény értékét több mint 2,5 milliárd dollárra (csaknem 600 milliárd forintra) becsülik. Legbecsesebb darabja, Jackson Pollock Mural on Indian Red Ground című, erős színekben pompázó, 1950-ben festett alkotása egy fél falat borít be.

A remekművek nagy tömeget vonzanak. "Irán része a globális közösségnek. Az emberek szeretik a modern művészetet, és amikor ezeket a műveket kiállítják, a látogatók száma látványosan nő" - mondja Aghaie.
Csadort viselő nők bámulják a sima fekete vásznakat, szemükben ugyanaz az értetlenség, mint amelyet a hasonló "posztminimális" művek a nyugati galériákban váltanak ki.

Egy Piacasso-kép, amely a művészt és modelljét ábrázolja, eléggé absztrakt ahhoz, hogy ne sértse a prűd érzelmeket. Roy Lichtenstein méteres, több színben pompázó bronzszobra gyümölcsös koktéllal töltött óriási pohárra emlékeztet - nem mindennapos látvány ez az Iszlám Köztársaságban, ahol szigorú szesztilalom van érvényben. A szomszédban egy popművész karikatúraszerű festményén vadászpilóta látható, amint ellenséges gépeket szed le az égboltról.

A fantáziakép persze távol áll az 1979-es forradalmat követő nyolcéves háborútól, amelynek nyomán a nyugati művészet kegyvesztett lett, és a páncélszekrényekbe került. A Szaddám Huszein Irakja elleni háború idején az iráni katonai erőt ábrázoló művészet volt divatban, ennek példáit szolgáltatják a Teherán falait dekoráló, ma is látható freskók.

Aghaie határozottan cáfolja, hogy Irán bármikor is betiltotta volna a Nyugat művészeti kincseit, noha azokat éveken át elzárták a nagyközönség elől. "Háborús időben a nemzetek jobbára arra törekszenek, hogy megőrizzék a nemzet harci szellemét, ezért nagyobb a keletje a hősi falfestményeknek és hasonló műveknek. De ez még nem jelenti azt, hogy másra nem lett volna igény" - magyarázza a művészeti igazgató.

A kortárs művészetet szerinte soha nem utasították el Iránban, ezért őrizték meg és ezért tekinthető most meg a modern gyűjtemény. "A mintegy 4000 műből álló gyűjteményt mindig jó körülmények között tárolták, akkor is, amikor nem mutatták be darabjait" - érvel Aghaie.

A teljes anyag bemutatására egyszerűen nincs elég hely, de az iráni múzeum tematikus kiállításokat rendez majd a művekből.