 |
| Gyöngyösi és Vona, az iszlám őszinte barátai |
Recep Tayyip Erdoğan történelmet írt.
A török miniszterelnök és a 2002 óta kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) által kezdeményezett, szeptember 12-én tartott népszavazáson a török nemzet döntő többsége bizalmat szavazott kormányának egy tervezett alkotmánymódosításhoz, amellyel a polgári bíróságok hatásköre kiterjedne a hadseregre is, ezáltal elhárítva az ország feje fölül az elmúlt évtizedekben oly gyakori katonai hatalomátvétel veszélyét. Ezzel új állomáshoz érkezett a régi és új elit között hosszú évtizedek óta tartó hatalmi harc, amely alapvetően átrajzolhatja az évszázados politikai, gazdasági és társadalmi viszonyokat Törökországban. Ez pedig nem csak az ország jövőjére, de a tágabb geopolitikai eseményekre is hatást gyakorolhat.
A Hidegháború végével ránk köszönő új világrend természetét találgató politikai tanulmányok közül minden kétséget kizáróan Samuel Huntington többpólusú, civilizációs alapon újraszerveződő világképe áll legközelebb a mai valósághoz. Ezt ma már azok a neokonzervatívok is kénytelenek elismerni, akik az Egyesült Államok és a Nyugat győzelmétől megrészegülve Francis Fukuyama történelem végét hirdető eszméire, a „Nyugat értékeinek” világméretű elterjedésére és mindenhatóságára „fogadtak”. A messianisztikus csőlátással és felsőbbrendűségi komplexusokkal terhelt Nyugat erőfitogtatása felgyorsította az új világrend kialakulását és a hagyományokon, történelmi gyökereken, vallási identitáson alapuló civilizációk feltámadását és szerveződését.
A civilizációk kialakulásának folyamatában nagy kérdőjel övezte Törökország szerepét. Kétségtelen tény, hogy Törökországot mind mérete, földrajzi elhelyezkedése, adottságai és történelme, de a belső-ázsiai türk eredetű népek és az iszlám nemzetek közötti elfogadottsága is domináns szerepre predesztinálja egy hatalmas kiterjedésű, különböző vallási irányzatok vetélkedése miatt feszültséggel terhelt iszlám civilizációban. Annak, hogy Törökország ezt a geopolitikai viszonylatban is fontos küldetését betölthesse, egyetlen komoly akadálya volt: Törökország maga. Az ország ugyanis évszázados identitásválsággal küzd, amelyet Musztafa Kemal Atatürk reformjai idéztek elő. A válság biztos jele, hogy Törökország előszeretettel hídként definiálta önmagát Európa és Ázsia között. A híd viszont – bármilyen fontos funkciót is lát el – nem tartozik sehova.
Mielőtt Atatürk óvatos kritikáját megfogalmazzuk fontos leszögeznünk: a török nép méltán adta Musztafa Kemal tábornoknak a „Minden Törökök Atyja” elnevezést, hiszen ő volt az, aki az I. világháborút követően a Sévres-i békediktátummal dacolva szembeszállt a Törökország feldarabolására szövetkező brit-francia-görög-olasz-örmény-grúz haderő ellen és egy szívós, négy évig tartó honvédő háborúban megvédte az ország területi integritását, kikényszerítve a méltányosabb 1923-as Lausanne-i békeszerződést hazájának. Magyarként a legnagyobb tisztelettel kell adóznunk Atatürk emléke előtt, kiváltképp azért, mert ugyanazon előzmények után, ugyanazon történelmi időpontban, egy hasonló békediktátum alapján ellenünk felvonuló antanthatalmakkal szemben hazánk csak egy gyengeelméjű és -jellemű hazaárulót tudott felállítani, Károlyi Mihály személyében. Hogy milyen eredménnyel, azt mindannyian jól ismerjük.
Az 1920-as évektől kezdődően azonban Atatürk olyan reformsorozatot vitt véghez, amely a török nép vallási, kulturális, nemzeti és politikai identitásának megváltoztatását tűzte ki célul. A kemali alkotmány világi államot teremtett az ottomán-muzulmán hagyományok teljes visszaszorításával. Az alkotmány és a világi rend őre a mindenható török hadsereg lett. Mivel azonban a hadsereg felett polgári bíróság nem, csak hadbíróság ítélkezhetett, a Mekkától mesterségesen Nyugat felé fordított országban érdekes kettős hatalmi struktúra alakult ki: amíg a nyugatra fordulás természetes velejárójaként demokratikus választások útján kormányok alakultak, a hadsereg alkotmányos és megfellebbezhetetlen jogával élve közbeléphetett, ha – saját értelmezése szerint – az ország világi jellegét veszélyeztetve látta. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a hadsereg védelme alatt egy olyan árnyékhatalom épült ki Törökországban az elmúlt évtizedek alatt, amely a demokratikusan megválasztott kormányok feje felett Damoklesz kardjaként lebegett. A II. világháború után többször is sor került katonai hatalomátvételre: 1960-ban, 1971-ben, 1981-ben és 1997-ben. Puccsra minden esetben a nyugati irányultsággal történő szakítás és keletre fordulás, vagyis a rokon türk népekkel történő kapcsolatok létesítése adott okot (lásd Adnan Menderes vagy Turgut Özal tragikus sorsát), vagy az iszlám nyílt felvállalása (1997-ben a Necmettin Erbakan vezette iszlám gyökerű Jólét Pártjának megbuktatása).
Az előzmények tükrében különösen érdekes az, ahogy 2002 óta tartó kormányzása alatt Erdoğan miniszterelnök egy „fordított” atatürki reformot tudott véghezvinni. Amíg ugyanis elődeinél az atatürki alkotmány alapvetéseinek, vagyis a világi állam, a nyugati orientáció, vagy a hadsereg teljhatalmának puszta megkérdőjelezése elég volt egy katonai beavatkozáshoz, addig Erdoğan egyszerre vállalta fel Törökország iszlám gyökereit; rendezte a régi vitás kérdéseket a szomszédos államokkal (pl. Örményországgal, Szíriával, Iránnal); gondolta újra a kizárólagos nyugati orientációt és nyitott a keleti türk testvérnépek felé. A jelenlegi ellenzék két legnagyobb erejét képviselő párt, az Atatürk által alapított jobbközép Köztársasági Néppárt (CHP), és a nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) folyamatosan azzal kampányolt, hogy az AKP az atatürki örökség, a világi és demokratikus Törökország felszámolásán munkálkodik. Pozícióikat erősen gyengíti azonban az a tény, hogy az AKP 2002-ben egy nagy gazdasági válság után vette át a stafétabotot a jelenlegi ellenzéktől, és rövid idő alatt példanélküli gazdasági növekedést tudott felmutatni. További nehézség, hogy az ellenzék már nem számíthat a hadseregre, mint a status quo védelmezőjére. A hadsereg tekintélyét ugyanis erősen aláásta az Erdoğan-kormány megdöntésére irányuló összeesküvések sorozatos leleplezése, és magas rangú katonatisztek letartóztatása.
A népszavazás sikere elsősorban annak a paradigmaváltást meghirdető Erdoğani politikának a sikere, amely középpontjában Törökország gyökereihez és hagyományaihoz történő visszatérése áll. A népszavazás fontos erőpróba volt az AKP-nak a jövőre tartandó parlamenti választások előtt, és kedvező visszajelzés a további kritikus gazdasági és politikai reformokat tervező Erdoğannak.
A Hidegháború végével ránk köszönő új világrend természetét találgató politikai tanulmányok közül minden kétséget kizáróan Samuel Huntington többpólusú, civilizációs alapon újraszerveződő világképe áll legközelebb a mai valósághoz. Ezt ma már azok a neokonzervatívok is kénytelenek elismerni, akik az Egyesült Államok és a Nyugat győzelmétől megrészegülve Francis Fukuyama történelem végét hirdető eszméire, a „Nyugat értékeinek” világméretű elterjedésére és mindenhatóságára „fogadtak”. A messianisztikus csőlátással és felsőbbrendűségi komplexusokkal terhelt Nyugat erőfitogtatása felgyorsította az új világrend kialakulását és a hagyományokon, történelmi gyökereken, vallási identitáson alapuló civilizációk feltámadását és szerveződését.
A civilizációk kialakulásának folyamatában nagy kérdőjel övezte Törökország szerepét. Kétségtelen tény, hogy Törökországot mind mérete, földrajzi elhelyezkedése, adottságai és történelme, de a belső-ázsiai türk eredetű népek és az iszlám nemzetek közötti elfogadottsága is domináns szerepre predesztinálja egy hatalmas kiterjedésű, különböző vallási irányzatok vetélkedése miatt feszültséggel terhelt iszlám civilizációban. Annak, hogy Törökország ezt a geopolitikai viszonylatban is fontos küldetését betölthesse, egyetlen komoly akadálya volt: Törökország maga. Az ország ugyanis évszázados identitásválsággal küzd, amelyet Musztafa Kemal Atatürk reformjai idéztek elő. A válság biztos jele, hogy Törökország előszeretettel hídként definiálta önmagát Európa és Ázsia között. A híd viszont – bármilyen fontos funkciót is lát el – nem tartozik sehova.
Mielőtt Atatürk óvatos kritikáját megfogalmazzuk fontos leszögeznünk: a török nép méltán adta Musztafa Kemal tábornoknak a „Minden Törökök Atyja” elnevezést, hiszen ő volt az, aki az I. világháborút követően a Sévres-i békediktátummal dacolva szembeszállt a Törökország feldarabolására szövetkező brit-francia-görög-olasz-örmény-grúz haderő ellen és egy szívós, négy évig tartó honvédő háborúban megvédte az ország területi integritását, kikényszerítve a méltányosabb 1923-as Lausanne-i békeszerződést hazájának. Magyarként a legnagyobb tisztelettel kell adóznunk Atatürk emléke előtt, kiváltképp azért, mert ugyanazon előzmények után, ugyanazon történelmi időpontban, egy hasonló békediktátum alapján ellenünk felvonuló antanthatalmakkal szemben hazánk csak egy gyengeelméjű és -jellemű hazaárulót tudott felállítani, Károlyi Mihály személyében. Hogy milyen eredménnyel, azt mindannyian jól ismerjük.
Az 1920-as évektől kezdődően azonban Atatürk olyan reformsorozatot vitt véghez, amely a török nép vallási, kulturális, nemzeti és politikai identitásának megváltoztatását tűzte ki célul. A kemali alkotmány világi államot teremtett az ottomán-muzulmán hagyományok teljes visszaszorításával. Az alkotmány és a világi rend őre a mindenható török hadsereg lett. Mivel azonban a hadsereg felett polgári bíróság nem, csak hadbíróság ítélkezhetett, a Mekkától mesterségesen Nyugat felé fordított országban érdekes kettős hatalmi struktúra alakult ki: amíg a nyugatra fordulás természetes velejárójaként demokratikus választások útján kormányok alakultak, a hadsereg alkotmányos és megfellebbezhetetlen jogával élve közbeléphetett, ha – saját értelmezése szerint – az ország világi jellegét veszélyeztetve látta. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a hadsereg védelme alatt egy olyan árnyékhatalom épült ki Törökországban az elmúlt évtizedek alatt, amely a demokratikusan megválasztott kormányok feje felett Damoklesz kardjaként lebegett. A II. világháború után többször is sor került katonai hatalomátvételre: 1960-ban, 1971-ben, 1981-ben és 1997-ben. Puccsra minden esetben a nyugati irányultsággal történő szakítás és keletre fordulás, vagyis a rokon türk népekkel történő kapcsolatok létesítése adott okot (lásd Adnan Menderes vagy Turgut Özal tragikus sorsát), vagy az iszlám nyílt felvállalása (1997-ben a Necmettin Erbakan vezette iszlám gyökerű Jólét Pártjának megbuktatása).
Az előzmények tükrében különösen érdekes az, ahogy 2002 óta tartó kormányzása alatt Erdoğan miniszterelnök egy „fordított” atatürki reformot tudott véghezvinni. Amíg ugyanis elődeinél az atatürki alkotmány alapvetéseinek, vagyis a világi állam, a nyugati orientáció, vagy a hadsereg teljhatalmának puszta megkérdőjelezése elég volt egy katonai beavatkozáshoz, addig Erdoğan egyszerre vállalta fel Törökország iszlám gyökereit; rendezte a régi vitás kérdéseket a szomszédos államokkal (pl. Örményországgal, Szíriával, Iránnal); gondolta újra a kizárólagos nyugati orientációt és nyitott a keleti türk testvérnépek felé. A jelenlegi ellenzék két legnagyobb erejét képviselő párt, az Atatürk által alapított jobbközép Köztársasági Néppárt (CHP), és a nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) folyamatosan azzal kampányolt, hogy az AKP az atatürki örökség, a világi és demokratikus Törökország felszámolásán munkálkodik. Pozícióikat erősen gyengíti azonban az a tény, hogy az AKP 2002-ben egy nagy gazdasági válság után vette át a stafétabotot a jelenlegi ellenzéktől, és rövid idő alatt példanélküli gazdasági növekedést tudott felmutatni. További nehézség, hogy az ellenzék már nem számíthat a hadseregre, mint a status quo védelmezőjére. A hadsereg tekintélyét ugyanis erősen aláásta az Erdoğan-kormány megdöntésére irányuló összeesküvések sorozatos leleplezése, és magas rangú katonatisztek letartóztatása.
A népszavazás sikere elsősorban annak a paradigmaváltást meghirdető Erdoğani politikának a sikere, amely középpontjában Törökország gyökereihez és hagyományaihoz történő visszatérése áll. A népszavazás fontos erőpróba volt az AKP-nak a jövőre tartandó parlamenti választások előtt, és kedvező visszajelzés a további kritikus gazdasági és politikai reformokat tervező Erdoğannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése