A Népszabadság cikke
A jövő héten szerettük volna közölni ezt a portrét Unger Ödönről, aki a világ egyik legbecsesebb iszlám magángyűjteményével rendelkezik. Néhány új fotót szerettünk volna készíteni róla. A sors azonban nem tette lehetővé az újabb találkozást: csütörtökön értesített bennünket a fia, Edmund de Unger elhunyt. Így ez az írás lett az utolsó sóhajtása a szülőföldjéhez.
Testileg megfáradva, de szellemileg frissen pergette napjait még a hónap közepén is a Temzéhez közeli, mintegy háromszáz éves kúriájában a 93 éves Edmund de Unger. A tágas nyugat-londoni házban évtizedek munkájával felépített pazar iszlám kollekciójának értékes darabjai és más emlékek, festmények, műkincsek vették körül. A beszélgetés az időskori nagyothallás és légzési nehézségek miatt nem ment gördülékenyen, de az egykori Unger Ödön emlékezőtehetsége bámulatos volt. Különösen érdekes, hogy bár vagy hatvanöt éve a szigetországban élt, és így kifogástalanul beszélt angolul, szívesebben társalgott velem magyarul.
Unger családi háttere tiszteletre méltó. Ükapja, Pollack Mihály, a magyar klaszszicista építészet kiválósága volt, akinek életművét a Nemzeti Múzeum épületének tervezése koronázta meg. Míg a londoni otthon egyik falán látható portré a jeles, festményeket gyűjtő ős emléke előtt hódol, a közvetlenebb hatást mégis Unger édesapja, Richárd fejthette ki, annak ellenére, hogy fájdalmasan korán, már Ödön tízéves korában távozott az élők sorából. Szőnyeggyűjtő volt, aki többek között részt vett a bécsi Theresianumban 1891-ben rendezett nagy kiállításon, amelynek anyagából egy darab, Unger Ödönnel együtt, Londonba került. A felmenők között volt sikeres patkolókovács és ingatlanfejlesztő, a családi vagyonhoz tartozott az Astoria Szálló épülete is.
A találkozónkon előkerült egy finoman cizellált, miniatűr kulccsal zárható kis vaskazetta, amelyről Unger Ödön elmondta, ez volt gyűjteményének első, hétéves korában megszerzett darabja. Egy pesti régiségkereskedés kirakatában látta meg az 1678-ból származó tárgyat, amelyet persze csak részletre tudott megvásárolni. Heti zsebpénzéből másfél éven át törlesztette adósságát. Az apa sokat foglalkozott a kis Ödönnel, múzeumokba, kiállításokra, árverésekre vitte magával. Halála után édesanyja gondoskodott róla, hogy tovább ápolják a család művészetek iránti szenvedélyét. Gyerekként a színes, mutatós szőnyegminták vonzották, míg a tinédzsert a bélyegek és érmék egyaránt érdekelték. A szigetországgal korán megismerkedett, első ízben 1934-ben érkezett ide nyelvet tanulni, majd az Oxfordi Egyetemen jogi diplomát szerzett. A II. világháború előtt visszatért Magyarországra, részben, hogy családja rendelkezésére álljon, részben a már akkor is tekintélyesnek számító művészeti gyűjtemény megmentése céljából. A holokauszt idején gondoskodott zsidó származású első felesége rejtegetéséről.
A világháború után, nem függetlenül a családi vagyon államosításától, egyre kényelmetlenebbül érezte magát Magyarországon és aggodalmai arra indították, hogy térjen vissza Angliába. Unger Ödön büszkén említi, hogy míg 1944-ben a legfiatalabb magyarországi ügyvéd volt, négy évvel később a brit szakképesítést is megszerezte. Személyes sorsa és a kollekció gazdagodása szempontjából döntő fejlemény volt, hogy a brit kormány 1954-ben királyi tanácsossá nevezte ki Ghánába, ahol egészen 1961-ig élt és dolgozott. A kiküldetés Unger feleségének korai halálát követően fejeződött be. Mint a beszélgetésben felelevenítette, túl zaklatott és magányos volt ahhoz, hogy egyedül folytassa életét az afrikai országban. Angliába visszatérve ingatlanfejlesztéssel és -kereskedéssel foglalkozott, de nagy erőbedobással folytatta a műkincsvásárlást is. Hangsúlyozta, hogy igyekezett alacsonyan tartani az árakat, és a legvégsőkig elmenni az alkudozásban. „Ha az ember szemes, mindig talál szép tárgyakat” – fogalmazott az idős úr.
Bár az első szerelme a szőnyeg volt, ezt túl helyigényesnek tartotta: „Ahogy egymásra tettem őket, egy idő után nem tudtam becsukni az ajtót”. Az egyik fő vezérlőelve a színpompa volt, amit a középkori kerámiaművészetben és a miniatűr festményekben talált meg. Megmutatta azt az ötkötetes impozáns kiadványt, amely a világ számos táján, többek között Iránban és Egyiptomban elért büszkeségeit fotókkal és tudományos magyarázatokkal szedi rendbe. Mindenesetre 1969-ben már annyira rangos műgyűjtőnek számított, hogy néhány darabjával hozzájárult a Viktória és Albert Múzeum iszlám kerámiákat bemutató kiállításához. A hetvenes évek elejének olajárrobbanása után nehezebbnek tartotta az iszlám műkincsvásárlást, mára pedig elszabadultak az árak, így fogalmaz: „sok az eszkimó, kevés a fóka”.
A mintegy ezerötszáz darabra kiterjedő magángyűjtemény Keir Collectionként vonult be a művészettörténetbe. Fantázianévről van szó, emlékül a família korábbi, wimbledoni házára. Unger tárgyilagosan, bár érezhető fájdalommal, állapította meg, hogy míg korábban maga porolta a kerámiákat, „ma már nem olyan mozgékony, két bottal jár, így fél, hogy összetör valamit”. A Földközi-tenger vidéke, a Közel-Kelet és Belső-Ázsia legfontosabb iszlám országainak szinte valamennyi történelmi korszakát és művészeti stílusát felölelő gyűjtemény az elmúlt egy-két évben nagy sajtóvisszhangot kapott.
Unger Ödön különleges gyűjteményét a Mundus Kiadó kötete mutatta be 2010-ben Martin József szerkesztésében
családi archívum
Edmund de Unger, második házasságából származó, negyvenes éveikben járó fiaival egyetértésben úgy döntött, hogy egyelőre hosszú távra – első menetben tizenöt évre – szóló kölcsön keretében a berlini Pergamon Múzeum iszlám részlege számára bocsát rendelkezésre kezdetben száztizenkét, később további sok száz műkincset: brokátokat, szőnyegeket, korai középkori bronzműves tárgyakat, különleges hegyikristály munkákat, felbecsülhetetlen értékű kalligráfiákat, miniatűröket és gazdagon dekorált könyvkötéseket. A múlt év márciusa óta látható bemutató egyelőre három terem, ízelítő abból, amire az érdeklődők a továbbiakban számíthatnak, de máris bepillantást nyújt Edmund de Unger gyűjtőszenvedélyébe, a káprázatos anyag felépítéséhez vezető tudatos és néha kifejezetten szerencsés lépésekbe is.
Unger Ödön anyanyelvi kifejező készsége töretlen volt azon a januári napon is – mint mondta, „aki magyarnak született, magyar is marad”. Érzelmei helyett mégis a józan ész vezette, amikor nem egy magyar múzeummal állapodott meg a Keir Gyűjtemény sorsáról. Mindenekelőtt biztonsági megfontolások vezették, nem számíthatott arra, hogy magángyűjtemény lévén az állam automatikusan biztosítást köt rá. Több mint hatvan év sem tudta feledtetni vele a családi ingatlanportfólió és egyéb kincsek államosítását. Aggodalmát nem oszlatták el az elmúlt évek tapasztalatai sem. Sőt, megerősítették. Az ükapa emlékére ugyanis évi majdnem 50 millió forintot ajánlott fel a Nemzeti Múzeum számára, amit legutóbb az 1956-ban ledöntött hírhedt Sztálin-szobor eltűnt, majd 2008-ban Debrecenben előkerült bal fülének megvásárlására költöttek. Ugyanígy nem felelt meg az eredeti jótékony szándékának, ahogy az Iparművészeti Múzeum az Ungertől kapott támogatást az intézmény számláinak kiegyenlítésére, és nem a szőnyegek állagmegóvásra fordította. A hazájára gondoló mecénás egyébként a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumnak és a Néprajzi Múzeumnak is nyújtott anyagi segítséget.
Unger Ödön meggyőződése volt, hogy a páratlan művészeti együttesnek Berlinben lesz a legjobb helye. Itt óriási teret biztosítanak számára és a Pergamon meglévő kincseivel kitűnően ki is egészítik egymást. Sokkal inkább, mint Angliában – ott a hasonló anyaggal ragyogóan „eleresztett” British, esetleg a cambridge-i Fitzwilliam Múzeum jöhetett volna szóba. A Múzeum-szigeti intézmény képes lesz arra a hídverésre, az iszlám hírnevének javítására, ami Edmund és a vele szorosan együtt dolgozó ügyvéd fia, Richard de Unger számára az esztétikai élményen kívül oly lényeges szempont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése