Minden írást pontosan az elején kell kezdeni - írta volt Márai Sándor. Ez éppoly' nehéz, mint megismerni és bemutatni jelen írás tárgyát: Szudánt. Az országot, ahol -mondhatni- egyesül Afrika és az arab világ, az iszlám és a kereszténység, a harmadik világ civilizációja és a törzsi népek természeti világa.
Európai ember számára már a Kairóból Khartoumba, a szudáni fővárosba tartó repülő indulása is szokatlan lehet. A lefelé nyíló tévé képernyőjén nem valami idióta amerikai film kockái indulnak, hanem iszlám szokás szerint az utazók imája, arabul és angolul.
A világ tizedik legnagyobb területű országának, a világ közvéleménye előtt polgárháborúiról ismert Szudánnak a sivatagában délibábként tűnik fel az Egyiptomnál is régebbi keresztény emlék: Musawrat romvárosa. Nehezen leírható látvány. Körül homoktenger, előttünk pedig a tapintható emlék, a civilizáció mementója: a januári 40 fokban a hieroglifákra emlékeztető ábrákkal teli oszlopok hűvösséget árasztanak. Ókeresztény világ maradványa egy iszlám ország közepén, Afrikában. Egy az Isten. Az egykori város romja mellett oázis ékeskedik, fekete kisgyerekek dolgoznak: életet jelentő vízzel árasztják el az apró csatornákat, melyek körbefutnak és táplálják a pálmafákat, bokrokat, növényeket. Az oázist és a hozzá tartozó vendégházat vendéglátónk mutatja be: közel nyolcvan éves, hatvannak néz ki. Saját kezűleg építette az egészet, amiért Omar El-Bashir elnöktől személyesen vette át a kitüntetést és az emlékplakettet. A vendégház egy szobájában fotókiállítást rendezett be Szudán jelentős épületeiről, egy nagyobb teremben pedig étellel-itallal vendégel meg minket és hosszan beszélgetünk életről, Istenről, kontinensekről és hazáról.
Keresztény emlék a muzulmán Szudán sivatagában.
A fővárosba, Khartoumba visszaindulva ismét a sivatagon keresztül vezet az út. A terepjáró négy kerékre vált a homoktengerben, elhagyunk egy megfeneklett járművet és megkerülünk egy ellenőrzőpontot... De itt érdemes megállni egy pillanatra. Az ellenőrzőpontokra a főváros környékén és a főbb utakon a szudáni kormányzatnak szüksége van, ahogy a Nílus-hidak mindkét oldalán, golyószórós dzsipjeik mellett posztoló katonákra is. Szudán ma ugyan stabilnak tekinthető, ám 1956-ban kikiáltott függetlenségük óta polgárháborúkkal, konfliktusokkal terhelt. Az útikönyvekből, beszámolókból legfeljebb annyi derülhet ki, nagyon nem szeretik az amerikaiakat és izraelieket errefelé (izraeli vízummal az útlevelében senki nem léphet Szudánba és érdemes tudni: a ma az amerikaiak által sem elismert Nemzetközi Bíróság által háborús bűnösnek tartott Omar El-Bashir kormánya a végsőkig kitartott Szaddám Huszein iraki rezsimje mellett). A miértre a válasz pont a polgárháborúkban keresendő. A Szudán nyugati részén található tartományok (Darfur) törzsi, természeti népei szükségszerűen menekültek a Szahara, a szárazság elől keletre. A szomszédos Csád törzseihez hasonlóan. A nomádokkal kiegészülve ez a vándorlás egyenesen vezetett a konfliktushoz az őslakosokkal. Amit akár rendezni is lehetett volna, ha nem fegyverezik fel őket. De mivel az amerikai-izraeli erők felbátorították őket, törvényszerűen bekövetkezett a vérontás. A képlet ismerős. Ahogy az lehet Dél-Szudán kérdése is. A legtöbb ember Dél-Szudánban fekete-afrikai, főbb népek a dinkák, mely a legnagyobb fekete-afrikai törzsek egyike, nuerek, sillukok. A lakosság jelentős része keresztény vagy törzsi vallású, ám a konfliktus oka, a központi kormányzattal való szembehelyezkedésük távolról sem vallási okokban keresendő. Szintén az "oszd meg és uralkodj elve érvényesült", ami párosult a legnagyobb törzs, a Dinkák érvényesülési törekvéseivel. Akik olyannyira sikerrel jártak, hogy például ma a vezető kormánypárt (amelynek mellesleg kétmillió tagja van) titkára is egy Dinka törzsből származó anglikán püspök, ahogy például a külügyminisztert is a déliek adják. Némileg hasonló a helyzet, mint a boszniai háború idején, amikor a bosnyák kormányban a tájékoztatási miniszter szerb volt és politikai értelemben a saját hazája ellen dolgozott. Dél-Szudánban 1955 és 1972 majd 1983 és 2005 között polgárháború dúlt, 2005 óta a béke uralkodik, a világon mindenütt békétlenséget fenntartani hivatott ENSZ-békefenntartók asszisztálásával, akik közül kémkedés miatt sokakat kiutasított a szudáni kormányzat. 2011-ben terveznek egy népszavazást, arról hogy a lakosok független Dél-Szudánt szeretnének vagy Szudánban autonóm tartománya kívánnak maradni. Miután Szudán Afrika harmadik legnagyobb kőolajkitermelője lett, tartalékai meghaladják a szaúdi kőolajtartalékokat és a legnagyobb olajmezők épp a dél-szudáni határon találhatók, aligha érnének el sokat egy függetlenséggel.
Szudán fővárosa, Khartoum
Gazdaságilag ugyanúgy függenének északtól, hiszen a kitermelt olajat csak abban az irányban tudnák megfelelően eljuttatni az északkeleti kikötővárosba, Port Szudánba, az északi részen keresztül, déli irányban ugyanis a nem túl stabil helyzetű Közép-Afrika, az egykori Zaire, ma Kongói Demokratikus Köztársaság, Uganda, Kenya és Etiópia határolja az autonóm részt. Mesélik a helyiek, mintegy két hete, pár tucat kocsival a darfuri lázadók nomádokkal kiegészülve a sivatagon keresztül megpróbálták bevenni Khartoum-ot, a fővárost. Finoman szólva sem jártak sikerrel és az ilyen helyzetek mindennaposak. Az említett ellenőrzőponthoz visszatérve: nagy a sivatag, véletlenül megkerültünk egyet, pedig vendéglátónk jól ismeri minden szegletét. A betonútra kiérve kisebb pihenőt készültünk tartani, amikor egy mellettünk lefékező terepjáróból hirtelen kipattant négy marcona fekete fiú félelmetes AK 47-eseikkel (Ezt persze csak a liberális olvasók kedvéért írtam le, valójában nagyon is jó kiállásúak voltak azok a srácok szépen csillogó Kalasnyikovjaikkal...) és érdekes volt a jelenet, mígnem vendéglátó-sofőrünkkel meg nem ismerték egymást, hogy aztán jót derüljenek az európai ésszel nehezen felfogható jeleneten...
Az iszlám-keresztény együttélést, a párbeszédet komolyan gondolják errefelé. Shihab Omer Abbász Szudán egyik legismertebb festője művészházában ülve, egyik képét szemügyre véve ez bárki számára hihető lehetne. Festményének közepén emberábrázolás. Egyik oldalán lángok, háború, az ember pedig csontváz, míg a másikon tornyosuló minaret és templom árnyékában játszadozó gyerekek, kék ég és maga az ember is ember. Shihab ismeri Európát és Magyarországot. Nem járt még nálunk de rengeteg barátja, a szudáni értelmiség komoly hányada korábban Magyarországon tanult. Mint mondja, régen kitűnő volt a gazdasági kapcsolat Szudán és Magyarország közt, ma már csak Egyiptomban van konzulátus. Abban az Egyiptomban, ahol a vonatot ma is Maghari-nak, azaz magyarnak nevezik, mert Magyarok építették. Talán ez lehet az igazi országimázs. Amikor a mai magyar helyzetről mesélek neki, megdöbben. Amikor említem, hogy nálunk a rendőr tüntetésen megtapossa a nemzeti zászlót tág szemekkel megkérdezi: "Önöknél egy gonosz törzs van hatalmon?". Nem, válaszolom, bár így is meg lehet fogalmazni éppenséggel. Hanem ugyanazok, akik maguknál polgárháborúkat támogattak.
Piac
A haboob (homokvihar) errefelé olyan, akár nálunk a záporeső. Jön és megy, az ittenieknek természetes. A sivatag felől elképesztő mennyiségű homok ömlik be a városba és elborít mindent. A látótávolság minimálisra csökken a szem, a száj és az orr ösztönösen próbál védekezni a homokszemcsék támadásától. Olyan természetes az ittenieknek, mint a közlekedési szabályok semmibe vétele. Azaz: közlekedési szabályok gyakorlatilag nincsenek. Jöhet szembe autó, vagy épp szamárfogat, a szemaforokra mindenki fittyet hány, gyalogosként átkelni az úton életveszélyes, gyakorlatilag mindenki arra megy, amerre gondolja. Pár éve a Honvéd labdarúgócsapata Szudánban járt, a helyiek elképesztő szeretettel köszöntötték Puskás Ferenc csapatát, a meccseikre nyolcvanezer néző volt kíváncsi. Magyarországon tanult helyi vendéglátónk meséli, (aki akkor a futballisták óhajait-sóhajait teljesítette) a Honvéd egyik alkoholista aledzője, kinek két nap után már remegett a keze az elvonástól sört követelt tőle. Amin -mily' meglepő- nem tudott segíteni. az alkohol tilos errefelé, van helyette friss mangó a piacon, vagy friss hibiszkuszlé, esetleg frissen facsart narancs az európaiak számára elsőre kocsmának tűnő gyümölcslé-bárok valamelyikében.
Közeleg a homokvihar
Szokás legyinteni Afrikára és a harmadik világra. Holott Afrikának -mint a szudáni példa is mutatja- nem segélyekre és álságos "jóindulatra" van szüksége, hanem arra, hogy az országoknak például élelmiszer-önrendelkezése legyen. Magyarul: Afrikának arra van szüksége, hogy ne rabolják ki. Szudán gazdasága folyamatosan növekszik. Olajkészletét már említettem, édesvízkészlete pedig hazánkénál is nagyobb, Szudán és Csád föld alatti tórendszere máig feltáratlan, de létező. Kína és Oroszország befolyása szemmel láthatóan is tetten érhető. Az egyik piacon az arab és az angol mellett oroszul és kínaiul is ki vannak írva az információk, az olajfinomítók jelentős százaléka szudáni-kínai vegyes tulajdonban van, a líbiai és szaudi luxusszállodák egyre csak épülnek, egyre több Nílus-hidat húznak fel, egyiket pont épp a mi Erzsébet-hidunk mintájára. A gazdasági fejlődés több, mint hat százalékos volt válság idején is. Hazánknak vétek lenne hagyni a jelenlegi állapotokat stagnáló állapotban hagyni (mint említettem minimális a diplomáciai és az üzleti kapcsolat is). A szudáni értelmiség jelentős része Magyarországon tanult, sokuk magyarul is tökéletesen beszél, magyar felesége van. Magyarországot szeretik és a "harmadik világ" cimke ugyan érvényes az országra, ám a lehetőségek a mezőgazdaságban, az iparban, a diplomáciában szinte korlátlanok. Hiába tekinti háborús bűnösnek az elnököt a Nemzetközi Bíróság és az álszent, hippokrita "nyugati közvélemény", azt a bíróságot (nem véletlenül) még az Egyesült Államok sem ismeri el. És -mint egyik szudáni nagyiparos mesélte- nemrég Barack Obama amerikai elnöknél járt kicsiny küldöttségük, aki nagy tisztelettel és szeretettel fogadta őket. George W. Bush agresszor, Izrael-barát kormányának az idejében el elképzelhetetlen lett volna.
Változnak az idők, változnak a világrendek.
Horváth Ádám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése