A Stop cikke
A nyugati világban az iszlám országokból bevándorlók tömegeitől, és a radikális iszlámtól való félelem felfokozta a muzulmán hagyományokkal kapcsolatos vitákat. Kiemelt téma a burka, a fejkendő viselésének engedélyezése vagy korlátozása. Szokatlannak számító nézőpontot mutatunk be cikkünkben.
A Mozgó Világ júliusi számában jelent meg Lángh Júlia afganisztáni útitrajza (Afgán - útirajz, Mozgó Világ, 2010. július ). A szerző az afgán történelem ritkán előforduló békés időszakában járta be az országot. A szovjet megszállás előtti utolsó években járt ott, és nagyon sok érdekességről számolt be. Személyes taasztalatot szerzett a burkaviselésről is, amelyről így ír:
"Ami pedig a nőket illeti, az elfátyolozott, elnyomott nőket... Afganisztán, ez a varázsos ország - mindegyik az, ha megpróbáljuk megismerni -, néhány nappal a szovjetpárti hazafival való találkozás előtt, megajándékozott engem egy mesés tapasztalattal.
A városokban időnként lehetett a nomád asszonyokon kívül is fedetlen arcú nőt látni, de többségben ott is burkát viseltek, vidéken pedig mindenütt. A burka a legalaposabb nőbújtató ruhanemű a muzulmán világ fátyolválasztékából: a teljes fejet letakaró, elöl-hátul földig érő kendő alatt csak egy rácsosra varrt kisablak mögött villan a női tekintet, de ezt a villanást kívülről nem lehet észlelni. Így aztán a férfi nem eshet kísértésbe, hiszen semmit nem lát a nőből, hacsak nem járása kellemét, fejtartása üdeségét. Valamit azért lát, és figyel, és, nyilván, képzeleg.
A nő viszont mindent lát. Kipróbáltam. Egy szőnyegszövő és kereskedő kisvárosban egy napra befogadott egy muzulmán család. Útitársamnak, mert férfi, a ház első helyiségeiben kellett maradnia a családfővel, engem zegzugos udvarokon át bevezettek a nők házába. Az ismerkedés kézzel-lábbal, mosolygással hamar ment, nemsokára beöltöztettek saját ruháikba, sikongtak a gyönyörűségtől, amikor fölfedezték, hogy földig érő, lenge, hosszú ujjú nyári öltözetem alatt (a ruhát magam varrtam az utazásra, tudván, hogy helytelen muzulmán országban csupasz végtagokat mutatni), a 40 fokos hőségre tekintettel, semmi más nincsen, még egy árva alsónemű sem. Alig akartak hinni a szemüknek, de nagyon tetszett nekik a dolog. Talán azt gondolták, Nyugaton ez az általános szokás. Kulturális ismeretcserénk jegyében tetőtől talpig felöltöztettek a saját ruháikba, aggódtam, hogy meg fogok sülni, de mutatták, hogy ők is ilyen sok réteget viselnek, jó ez így. Szívesen mutogatták magukat, én is örömmel néztem őket, szépek és vidámak voltak, feleségek, sógornők, lánytestvérek és kislányok kiismerhetetlen rokoni kavarodásban, és igen jó hangulatban egymás között. Volt néhány kisfiú is, ha jól értettem, a fiúk négy-öt éves korig maradnak a nők házában, azután kezdődik a férfiélet. Általános jóindulat uralkodott, az eleven kicsiket hagyták futkározni, nem szóltak rájuk. Az egyik apró fiú le nem vette rólam szigorú tekintetét, minden mozdulatomat aggályosan szemmel tartotta, mintha meg kellene védenie tőlem az övéit; órákba telt, míg végül sikerült belőle egy félmosolyt kicsalni.
Miután a nők beöltöztettek, javasolták, hogy menjünk ki az utcára.
A burka kisablakára úgy varrják a rácsokat (ugyanabból az anyagból, mint az egész öltözéket, ez mindig egyszínű pasztell), hogy nem zavarnak a látásban. Vagyis én mindent látok, engem viszont nem láthatnak. Szokatlan érzés, majdnem illetlen, mintha titokban leskelődne az ember.
A nők megállás nélkül, halkan fecsegtek egymás között, a legfiatalabb, akit iskolába járattak és tudott kicsit angolul, időnként összefoglalta nekem, miről van szó. Ilyenkor, az utcán járva, mindig a férfiakról beszélgetünk, mondta. Jól megnézzük, aki szembejön, milyen a szeme, a szakálla, az öltözéke, megbeszéljük, milyen boltja vagy hány birkája van; ha feleséget keres, hányadikat, és mi hírlik róla, hogyan bánik az asszonyaival. Szóval mindent, ami fontos. És mi látjuk az arcukat, ők meg nem a miénket, tette hozzá diadalmasan. El kellett ismernem, hogy ennek vannak előnyei.
Ezek a nők azóta, ha élnek még, elvesztették férjüket, fiaikat, fivérüket a háborúban, megrokkantak, tönkretették és megalázták őket, és egyáltalán nem biztos, hogy kedvük támadna nyugati utazóval barátkozni. Én sem sétálnék olyan vidoran a burka védelme alatt, ha tudnám, hogy viselése korbácsolás terhe mellett kötelező. Akkor még nem volt az. Ma már szintén nem, de a tálibok idején, 1996-tól 2001-ig igen.
Nem tudtam, mit gondoljak. Az európai nő öntudatával és szabadságképével szemben ott voltak ezek a fiatal nők, akik az együtt töltött nap alatt olyan hiteles előadást nyújtottak az életükről, hogy azt nem lehetett megjátszásnak tekinteni. Persze nyilván egy kivételesen boldog családba pottyantam. Különben talán meg sem hívtak volna. Mivel a nyelvet nem értettem - csak egy-két tucatnyi pastu szót tudtam -, figyeltem, hogyan villan a szemük, a válluk, hogy érnek egymáshoz, ki kihez van közelebb, kitől távolabb, milyen hangsúlyokkal beszélnek egymással: pompásan kirajzolódtak a viszonyok, de negatív érzelmek nem látszottak. Volt ott tisztelet, engedelmesség - a család idősebb nőtagjai iránt -, kíváncsiság, humor, csipkelődés, és egyértelműen volt összetartás, valamilyen családias biztonságérzet. Ha itt élnék Ázsiában, valószínűleg én is csak köztük érezném biztonságban magam, a kinti világ túlságosan keménynek látszik.
A burkáról pedig azt gondoltam: itt ez a szokás, ez a hagyomány, miért akarnám elvárni tőlük, hogy az én, számukra idegen eszméimet tartsák jobbnak?
Tetszett nekem, hogy most, ha csak ilyen röpke időre is, belebújok egy másik életbe, hogy a másság, ez a ma sokak számára sajnos idegesítőnek tekintett fogalom, egyenesen testet ölthet bennem. A megszokottól, az ismerttől eltávolodva átadom magam valaminek, nem is mások életét próbálom ki, hanem inkább a saját egyik lehetőségemet: voltaképpen születhettem volna itt is, ez is lehetne az életem, és akkor még mindig én lennék én - szédítő érzés. Persze nem minden félelem híján, mert ha arra gondolok, hogy igen, ez az életem, mostantól itt vagyok teljes földi valómban, máris jön a belső sikítás: uramisten, mindörökre? De hogy lehet innen kiszabadulni? Átlátok a saját szitámon: az egész csak kacérkodás volt, képzeletjáték, amit a valóság néhány órára teljes anyagiságában nekem adott, szagában, ízében, színeiben, érintésében kézzelfoghatót, de aztán kibújok a barátnői ruhából, ami nekem jelmez, nekik a hétköznapjuk, és megyek tovább, ezek a nők pedig maradnak, egész álló életükre bezárva a magas agyagfalak mögé, be-zár-va - rettenetes még a gondolat is."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése