A tudatlanság fátyla?

Kovács Kriszta cikke a Szuverénen

Egyre több európai állam tiltja az egész testet eltakaró burka és a szemet szabadon hagyó, de az arcot elfedő nikáb viseletét a közterületeken. A szabályok nem a divatot, hanem az önrendelkezést és a vallás kinyilvánítását korlátozzák.

2010 májusában Európában elsőként a belga alsóház döntött egy olyan szabály bevezetéséről, amely alapján a bíróság a köztereken az arcot teljesen vagy nagy részben elfedő öltözékben megjelenőket pénzbüntetéssel vagy akár 7 napig tartó szabadságvesztéssel büntetheti. Miközben e szabály felsőházi jóváhagyásra várt, a spanyol szenátus júniusban egy hasonló tilalom elfogadása mellett foglalt állást. Franciaországban előreláthatóan jövő tavasszal lép hatályba az a rendelkezés, amely 150 eurós pénzbüntetéssel sújtja, és állampolgári ismeretekről szóló képzésben való részvételre kötelezi azt, aki nyilvános helyen arcot eltakaró öltözékben jelenik meg. A francia alkotmánytanácsannyit finomított az előíráson, hogy a nyilvános kultikus helyeken nem tiltható az arcot elfedő öltözet. Katalóniában csupán néhány szavazaton múlt, hogy a regionális parlamenti alsóház nem támogatta a köztéren az arcot elfedő öltözetben megjelenők büntetését célzó javaslatot.

Ezek a szabályok nem említik a burka, a nikáb, de még a nő vagy az iszlám szavakat sem. Azaz látszólag semlegesek, de a törvényhozási viták és az azokat bemutató újságcikkek is kizárólag az iszlám női öltözetről szólnak. Legújabban viszont a bevándorlás- és iszlámellenes szélsőjobboldali párt által támogatott új holland kormány kifejezetten a burkatilalom ötletével állt elő.

Az európai törvényhozók az arcot és a testet elfedő öltözék tilalmát különféle indokokkal magyarázzák. A belga képviselők elsősorban közbiztonsági okokkal érvelnek, mondván a közterületeken megjelenő, arcukat és testüket eltakaró személyek veszélyeztetik az emberek biztonságérzetét. Érvelésük szerint az arc láthatósága nemcsak a személyazonosításhoz elengedhetetlen, hanem az emberek közötti bizalmi kapcsolat egyik kulcseleme. Az előbbi szükségességét a tradicionális iszlám öltözetet hordók sem vitatják. Az ugyanis fel sem merül, hogy megtagadják az azonosításhoz szükséges igazolványkép elkészítését, vagy ellenálljanak egy esetleges rendőri intézkedésnek.

Az utóbbi érvet viszont érdemes körbejárni. A nők testét teljesen elfedő fekete nikáb, de különösen a burka valóban alkalmas arra, hogy félelemérzetet keltsen az emberekben. Természetes, hogy nem szeretnénk olyan világban élni, ahol sok járókelőt lepel takar. Az arc elfedése azonban nem függ össze közvetlenül a kényelmetlenség érzésével. Elrejti az arcát a hideg szélben magát tetőtől talpig beburkoló ember is, sőt a velencei karnevál jelmezbe öltözött résztvevőinek kilétét sem ismerjük. Az ő szabad mozgásukat és öltözéküket mégsem tiltja törvény. Másfelől viszont az arcát el nem takaró agresszív személy közelsége is félelemérzetet ébreszthet.

Feltehetően tehát nem önmagában az arc és a test elrejtése, hanem kifejezetten egyes iszlám hitű nők öltözete kelt bizalmatlanságot. Az európai ember a burkáról és a nikábról az iszlám terrorizmusra asszociál, a tilalomban az öngyilkos merénylőktől való félelem nyilvánul meg. Vagyis hátrányos megkülönböztetés bújik meg a feltételezés mögött, hogy a burka önmagában biztonsági kockázatot rejt. Az alkotmányos demokráciák törvényhozói azonban nem alkothatnak szabályt pusztán előítéletekre alapozva, ezért tiltja valamennyi európai alkotmány a diszkriminatív jogalkotást. Az elvi indokon túl azonban a szabályalkotás hatékonysága is vitatható, hiszen az egyes ruhadarabok szimbolikus tilalmától biztosan nem várható az iszlámmal szembeni félelemérzet megszűnése.

Nicolas Sarkozy és a spanyol szenátus tagjai nemcsak közbiztonsági okokkal, hanem azzal is indokolták a tilalmat, hogy a burka és a nikáb a női alávetettség szimbólumai. Az ebben járó nők tulajdonképpen elfogadják a férjüknek való alárendeltségüket, ruhadarabjuk ugyanis megfosztja őket a külvilág számára észlelhető egyedi személyiségüktől. Nehéz az említett férfi döntéshozók által hangoztatott ilyen érvet komolyan venni, amikor az európai utcákon lépten-nyomon a nők testét szexuális tárgynak tekintő magazinokba és plakátokba botlunk.
Ha mégis eltekintünk ettől, akkor azt látjuk, hogy a politikai döntés logikája a következő. Azért van szükség az állami beavatkozásra, mert az európai iszlám nők nem dönthetnek szabadon arról, milyen öltözetben lépjenek ki az utcára. Ha nem viselnék a hagyományos leplet, családtagjaik bántalmaznák őket, erőszakoskodnának velük. Ez komoly szempont.

A gondolatmenet azonban több ponton is vitatható. Egyfelől nem állítható, hogy az érintett nők mindegyike csupán kényszerből hord burkát vagy nikábot. A francia fiatal lányok között például egyre többen vannak, akik tudatosan döntenek a hagyományos fekete lepel viselése mellett. Ezzel adják jelét az iszlám valláshoz tartozásuknak vagy éppen az Európában sérülékeny társadalmi csoportnak számító iszlám közösség iránti szolidaritásuknak. Az európai demokráciák mindenki számára biztosítják a lelkiismereti meggyőződés szabadságát. Különösen fontos indok kellene ezért ahhoz, hogy az állam a lelkiismereti döntés követését szankcionálhassa.

Persze Európában is élnek olyan nők, akik számára a burka nem választás kérdése. Az iszlám vallási parancsok egyes radikális értelmezői szerint ugyanis nyilvános helyen a nő nem jelenhet meg a hosszú lepel nélkül. Az ő esetükben az állam döntéshozói rosszul teszik, ha a hagyományos öltözéket tiltják be, és nem arra törekednek, hogy elsősorban oktatással és továbbképzéssel biztosítsák az európai iszlám nők egyenlő életlehetőségeit, és megteremtsék annak a feltételeit, hogy ezek a nők is valódi döntési helyzetben legyenek.

A döntéshozói logika azonban más oldalról is kifogásolható. Nem támasztható alá tényekkel a feltételezés, hogy a családon belüli erőszak elsősorban az iszlám családok problémája volna, s az sem, hogy az európai muszlim férfiak kényszerítik burkaviselésre feleségeiket. De még ha a tények igazolnák is e feltevéseket, az államnak akkor sem az volna a feladata, hogy betiltsa a tradicionális női öltözetet, hanem az, hogy elrettentse a fenyegetőző családtagokat, és megbüntesse az erőszakoskodókat.

Végül érdemes szólni arról az elvi indokról, amely elsősorban a francia vitában merült fel. E szerint a tilalmat az alkotmány semlegességi elvének tisztelete követeli meg. A semlegességi elv alapja, hogy az állam minden egyes polgárának egyformán az állama. Az állami intézmények dolgozói ezért vallási és világnézeti kérdésekben kötelesek semlegesek maradni. Ezt biztosíthatja például a közpénzen fizetett állami alkalmazottak (rendőrök, bírók, tanárok, orvosok) hivatali öltözékére vonatkozó szabályozás. Nincs ilyen, a semlegességi elvből következő kötelezettségük azonban azoknak a magánszemélyeknek, akik nyilvános parkokban, utcákon, tereken sétálnak. Az ő mozgásukra és tevékenységükre az alkotmány önrendelkezési és lelkiismereti szabadságot biztosító rendelkezései vonatkoznak. A burkatilalom e szabadságjogokat korlátozza. Az állam ugyanakkor ezeket az alapjogokat csak különösen fontos alkotmányos cél elérése érdekében csorbíthatná. Mint láttuk, a biztonsági kockázatra, a női alávetettségre vonatkozó indokok és a semlegességi elv nem tekinthető ilyennek.

Erős tehát a gyanú, hogy a burkatilalmat valójában csupán előítélet és félelem motiválja. Ráadásul a tilalom az európai iszlám nőket elszigeteli, mert otthon maradásra kényszeríti. Ez pedig azt eredményezi, hogy az érintettek még inkább kiszorulnak azokról a közösségi színterekről, amelyek segíthetnék integrációjukat és azt, hogy önként megszabaduljanak a burkától.