A „török Jobbik”? - Iszlamista-nemzeti radikális mozgalom Törökországban

FRISSÍTÉS!


Hegedűs Tamás, a Jobbik külügyi szakpolitikusa jelezte felénk, hogy az alábbi cikk nem tükrözi a magyar nemzeti radikális párt gondolkodásmódját, s azt is, hogy tisztelettel adóznak Recep Tayyip Erdogan munkássága előtt.


Perge Ottó párhuzama pedig valahol ott sántít, hogy Törökországban minden politikai erő hazafias beállítottságú. S létezik egy, a nevében is nacionalista párt, a Milliyetci Hareket Partisi, ami számára az iszlám csak pántlika a nemzet kalapján, ők ugyanis amolyan "török újpogányok".


Azonban a Necmettin hodzsa és Numan Kurtulmus is hitelesen képviselik az iszlám értékeit, s nélkülük nem lenne teljes a török pártstruktúra.

Perge Ottó elemzése a Kurucon

A Törökországban 2002 óta nagy többséggel kormányzó párt, a „mérsékelten konzervatív” és „mérsékelten iszlamista” Fejlődés és Igazság Pártja (AKP) ugyanúgy rejtély az ottani „radikálisok” számára, mint idehaza a Fidesz.

Egyes vélemények szerint ugyanis az AKP őszintén képviseli a nemzeti és a muzulmán érdekeket, csak éppen igyekszik „óvatosan”, „mérsékelten” politizálni, hogy elfogadtassa magát a „nemzetközi közösséggel”. Mások viszont úgy vélik, a török kormánypárt vezetői valójában a cionista birodalom „lakájai”, akik a Washingtonból és Tel-Avivból érkező utasításoknak megfelelően Törökország gyarmati sorba kényszerítésén munkálkodnak.

Hogy mi az igazság, azt nem könnyű eldönteni. Tény viszont az, hogy a radikális nemzeti és muzulmán irányzatú török Boldogság (Saadet) Párt egyáltalán nincsen elragadtatva a kormánypártnak a török és az iszlám érdekeket látszólag előtérbe helyező intézkedéseitől sem. A Boldogság Párt hívei meg vannak győződve ugyanis arról, hogy az AKP politikája merő szemfényvesztés. A radikális török muzulmánok álláspontja szerint ugyanis az igencsak népszerű Recep Tajjip Erdogan vezette kormányzó erő neoliberális gazdaságpolitikája egyértelműen a globalista pénzvilág érdekeit szolgálja. A következmény: magas munkanélküliség, növekvő szegénység és a társadalmi különbségek fokozódása. Az AKP Izrael elleni „keménykedése”, valamint az iszlám erősítése érdekében tett lépések sorozata pedig csupán a muzulmán török közvélemény megtévesztését szolgálja – vélik a radikális török iszlamista hazafiak.

Necmettin ErbakanA Boldogság Párt ez év októberében tartotta kongresszusát, amelyen Necmettin Erbakant választották meg elnöknek. A 84 esztendős, mérnöki végzettségű Erbakan meglehetősen kanyargós életpályát futott be. A '60-as évek végén tűnt fel a közéletben, és becsületére legyen mondva, hogy már akkor - a szekuláris kemali rendszer fénykorában - a „muzulmán elvek” jegyében politizált. Az általa vezetett Nemzeti Megmentés Pártja azonban hajlandónak mutatkozott arra, hogy együttműködjön különböző szekuláris irányzatokkal – így többek között Bülent Ecevit Köztársasági Néppártjával. Erbakan alighanem felismerte ugyanis, hogy pusztán az iszlamista eszmék hangoztatásával nem viheti sokra a hadsereg szigorú felügyelete alatt álló, demokratikusnak aligha nevezhető rezsimben. „Pragmatizmusa” kifizetődőnek bizonyult, ugyanis 1974 és 1978 között miniszterelnök-helyettesi pozíciót töltött be a Bülent Ecevit vezette koalíciós kormányban. 
Bülent EcevitAz 1980-as katonai hatalomátvételt követően pártját betiltották, ám a '80-as évek végén visszatért a politikai életbe. Újonnan alapított mozgalma, a Jólét Pártja a 90-es évtized iszlamista reneszánszát meglovagolva megnyerte az 1995-ös választásokat. Erbakan szövetségre lépett az Igaz Út Pártjával, és a koalíciós kormány miniszterelnöke lett. Óvatos lépéseket tett az iszlám erősítése érdekében, és igyekezett fejleszteni Törökország és a muzulmán világ kapcsolatait. Odahaza pedig jóléti intézkedésekkel próbált javítani a legszegényebb rétegek helyzetén. 1997-ben azonban a „kemali alapelvek” sérthetetlenségén őrködő hadsereg elmozdította őt pozíciójából.

Az igazság az, hogy Törökország mai miniszterelnöke, Recep Tajjip Erdogan, valamint az államfő, Abdullah Gül egyaránt Necmettin Erbakan „köpönyegéből bújt elő”. Mindkét mai legfőbb közjogi méltóság tagja volt ugyanis a Jólét Pártjának, majd az annak betiltása után alapított, és az ugyancsak iszlamista elveket hirdető Erény Pártjának is. Ez utóbbit a „kemali szekuláris állam fenntartása felett őrködő” legfelsőbb bíróság 2001-ben tiltotta be. Erbakant pedig ismételten – immár harmadszor – eltiltották a közügyekben való részvételtől.

ErdoganA „tanítványok” azonban okosabbnak (vagy taktikusabbnak, esetleg simulékonyabbnak?) bizonyultak mesterüknél. Erdogan, Gül és számos más iszlamista politikus megelégelte az állandó betiltásokat, és úgy döntött, olyan papírba csomagolják az árujukat, amely eladható. Így született meg 2001-ben a „mérsékelten konzervatív” és „mérsékelten iszlamista” Fejlődés és Igazság Pártja, amely a 2002-es választásokon elsöprő diadalt aratott. A Törökországot hagyományosan irányító szekuláris pártok „iszlám veszélyről”, míg a radikális muzulmánok „átverésről és szemfényvesztésről” kezdtek beszélni. A politikától eltiltott Erbakan hívei időközben megalapították a radikális iszlám irányzatú Boldogság Pártot, amely azonban a 2007-ben rendezett választásokon a szavazatoknak mindössze 2,34%-át gyűjtötte be, és így nem került be a parlamentbe sem. (Ahhoz ugyanis 10%-os szavazati arány szükségeltetik.) A 2009-es helyhatósági választásokon a párt javított az eredményén, és a voksok 5,16%-át szerezte meg, ami azonban még mindig kevés ahhoz, hogy a Törökország iszlamizálását komolyan gondoló, az EU-tagságot ellenző, és az Amerikai-Cionista Birodalom világuralmának fenntartására irányuló törekvésekkel határozottan szembeszegülő muzulmán mozgalom meghatározó tényezővé váljon a politikai arénában.

Az iszlamizmus ugyan egyre jelentősebb befolyással rendelkezik Törökországban, csakhogy a Boldogság Párt elveivel egyébként egyetértő polgárok jelentős része a választásokon rendre Erdogan Fejlődés és Igazság Pártjára adja voksát, éspedig idehaza is ismerős okokból kifolyólag: nehogy „elvesszen a szavazatuk”. (Ami a 10 %-os parlamenti bejutási küszöböt tekintve némiképpen érthető is.) Másfelől viszont a radikális Boldogság Párt irányítása alá vonta a Milli Gorus (Nemzeti Vízió) elnevezésű mozgalmat, amely igen komoly népszerűséget élvez a Nyugat-Európában élő törökök körében. A szervezetnek jelenleg 300 ezer tagja van, akiknek többsége Németországban, illetve az EU más tagállamaiban él. Ugyanakkor a mozgalom befolyása Törökországon belül is egyre jelentősebb, annál is inkább, mivel egyre több követője van az állami alkalmazottak körében, sőt a korábban szigorúan szekuláris beállítottságú hadsereg és rendőrség soraiban is.

2009 áprilisában egy bírósági ítélet ismét lehetővé tette az idős (és immár járni is csak alig képes) Erbakan számára a részvételt a politikai életben. Ennek a döntésnek volt a következménye az agg politikus pártelnökké választása a 2010. októberi kongresszuson. A visszatérésnek azonban nem mindenki örült az iszlamisták soraiban, részben azért, mert sokaknak nem tetszett, hogy Erbakan fiát, Fatihot, lányát, Elihet, sőt vejét, Megmet Altinozt is a párt vezetőségnek soraiba választották a kongresszuson. A párt korábbi vezetője, Erbakan egykori bizalmasa, 
Zeki KilicaslanNuman Kurtulmus, híveivel együtt be is jelentette kilépését, és november 1-jén új mozgalmat alapított a Nép Hangja Párt néven. (Amely ez idő szerint Törökország 67. hivatalosan bejegyzett politikai tömörülése.) Meglepő módon a baloldali Török Egyesült Munkáspárt vezetője, Zeki Kilicaslan is bejelentette csatlakozását az új iszlamista mozgalomhoz, éspedig a következő mondatok kíséretében: „Amikor Kurtulmus bemutatta nekem új pártját, arról beszélt, hogy az szembeszegül az imperializmussal, ellenzi a neoliberális politikát és a brutális kizsákmányolás minden fajtáját. Ezen kívül azt is mondta még, hogy a tömörülés igazán a nép pártja lesz, és ideológiája nem kizárólag a vallásra épül, és nem lesz konzervatív sem.” 
Numan KurtulmusMindez pedig arra mutat, hogy a Nép Hangja Párt valahol a kormányzó Fejlődés és Igazság Párt (AKP), valamint Erbakan Boldogság Pártja között igyekszik majd megtalálni a helyét. Ha sikerrel jár, akkor még az is lelképzelhető, hogy amennyiben az AKP valamelyik elkövetkező választáson nem szerezne abszolút többséget, akkor lehetséges koalíciós partnerként tekinthetne az új, a „mérsékeltség” húrjait pengető, a „baloldal felé is nyitott”, „nem kizárólag iszlamista és konzervatív” politikai erőre.

Ami pedig Necmettin Erbakant illeti, ő idős korára nem lát maga előtt más utat, mint az „iszlamista radikalizmus” útját. Annak ellenére, hogy sokan a szemére hányják: amikor 1974 és '78 között miniszterelnök-helyettesként, majd 1996 és '97 között miniszterelnökként ténykedett, nemigen mutatkozott meg a radikalizmusa. Valóban, míg hatalmon volt, némiképpen „óvatos duhajnak” bizonyult. Az AKP megalapítása és az Erdogan vezette kormány ténykedése nyomán azonban alighanem arra a következtetésre jutott, hogy igenis szükség van egy „igazi” iszlamista politikai erőre Törökországban. Erbakan augusztusban a Die Weltnek nyilatkozva a következőket mondta: „Az ország mai vezetői bizonyos külső – a jelenlegi világrend fenntartásában érdekelt cionista, imperialista és rasszista - hatalmak segítségével jutottak a csúcsokra. És teljes mértékben támogatják is a nyugati, cionista világrendszer fennmaradását. Legtöbb cselekedetük teljesen rossz irányba mutat. A cionistákat gazdagítják adórendszerükkel, az adósság kérdésének kezelésével. Erdogan a cionizmus pénztárosává vált. Korábban a tanítványom volt. Most azonban az a legfőbb célom, hogy megbuktassam őt” - jelentette ki a 84 esztendős, veterán iszlamista török politikus, Necmettin Erbakan.