Davutoglu a világ leghíresebb külügyminisztere

Davutoglu minisztertársaival Mevlana sírjánál.
Törökországot hívő muszlimok vezetik.

A hétre tervezte magyarországi hivatalos látogatását Ahmet Davutoglu török külügyminiszter. A vizit ugyan elmaradt de a Bar!kád oldalán két cikk is foglalkozik a "világ leghíresebb külügyminisztere" munkásságával:

A globális amerikai lap több beszélgetést tartott Ahmet Davutoglu török miniszterelnökkel és ezek összegzését ismerteti érdekfeszítő, másfél, lepedőnagyságú oldal terjedelemben. A cikket hatalmas Davutoglu-fotó illusztrálja, amelynek képaláírásában kiemelik, hogy az ő diplomáciai ügyességének köszönhető a Szerbia és Bosznia közötti béke megállapodás. Ezzel kapcsolatban a lap megjegyzi, hogy a rendkívül nehéz tárgyalásokat (Szerbia ortodox ország, Bosznia többségében muzulmán, mégis mindkettő elfogadta Ankara pártatlan közvetítését) Davutoglu híres, „nulla probléma a szomszédokkal” elnevezésű doktrínája jegyében folytatta úgy, hogy e két ország az oszmán birodalomnak és nem a mai Törökországnak volt a szomszédja. De Davutoglu számos más országgal kapcsolatban is sikert könyvelhet el, miközben teljes harmóniában dolgozik az előre tekintő Erdogan miniszterelnökkel. A cikkben van egy „apró” elszólás, amely azt mutatja, hogy a tárgyilagosságát eddig minden tekintetben megőrző Davutogluval szemben a globális amerikai lap azt elvesztette, amikor egy kutatót idéz – igaz, első ránézésre tényszerűen odaillesztve, de a cikk egészének egységét tekintve látható megelégedéssel -, aki szerint a törökök „azt hiszik fontosabbak Izraelnél” – mármint Amerika szemében. Amit természetesen műhelyünk is tud, de erről a globális lapnak legalább ekkora terjedelmű cikkben kellene annak okát elemeznie, hogy – idézve a londoni párizsi nagykövet mintegy két évvel ezelőtti mondását egy koktélpartin – egy „szar kis ország” miért fontosabb Washingtonnak egy térség nagyhatalmánál, amely ráadásul Amerika megingathatatlan támasza volt a hidegháborúban és utána hosszú időn át.

Mai lapszemlénkben (ld. ITT) egy nagy terjedelmű, roppant izgalmas cikkre hívtuk fel olvasóink figyelmét: ebben a globális amerikai lap, az International Herald Tribune/New York Times összegzi azokat a beszélgetéseket, amelyeket egyik tudósítója folytatott a világ ma leghíresebb külügyminiszterével, Ahmet Davutogluval.

Davutoglu több alkalommal is kitér arra, hogy az Egyesült Államok, illetve az  Európai Unió hányszor törölte a lábát Törökországba, abba a szövetségesébe, amely rendíthetetlenül segítette Amerikát a hidegháború idején, mint hű NATO-szövetséges, amely katonai szövetség védelmi ernyője alatt működhetett az Európai Unió.

Davutoglu elmondta, hogy Törökország „iszlám demokrácia, lüktető gazdasággal, amely országnak egyik lába Európában, a másik Ázsiában van”.

A külügyminiszter azt mondta, ha valaki azt kérdezi, „Ki veszítette el Törökországot? – mert Törökország szerintük elfordul a Nyugattól Kelet felé -, akkor ezzel Törökországot sértik meg. Azért, mert Törökországot nem tekintik a ’mi’ részének. Törökországot tárgynak és nem alanynak tekintik”.

Holott Ankara, mondta a külügyminiszter, mindent megtesz a Nyugat és Kelet kibékítésére, míg erőfeszítéséért rúgásokat kap. Nem akarják felvenni az Európai Unióba; a korábbi izraeli miniszterelnökkel folytatott tárgyalásai után Izrael rátámadt Gázára, kínos helyzetbe hozva az Erdogan-kormányt; majd ismét Ankarán – és Brazílián – verték el a port, amiért az iráni kormányt rávette,  hogy urániumát finomítsa Törökországban, holott ez az iráni engedmény igen jelentősen növelte volna a térség és a világ békéjének esélyét.

Ami bennünket most érdekel az az, hogy Davutoglu a Nyugatról érkező inzultusokat teljes egészében országa és népe elleni támadásoknak veszi. Davutoglunál ez természetes, filozófiájában, keleti lényében és ennek megfelelő keleti ethoszában mélyen gyökerező felfogás.

Orbán Viktor miniszterelnök most először – de csak most először! – érvelt hasonlóan szerdán a strassburgi Európai Parlamentben, amikor a többség által demokratikusan megválasztott kormányt érő bírálatokat utasította vissza azzal, hogy azok hazáját sértik. Ezt az egyenlőségjel tevést a szocialista Martin Schulz – e frakcióvezetőt nevezte, ha emlékszünk, „kápónak” Berlusconi miniszterelnök – és a zöldvezér Cohn-Bendit azonnal támadták, tiltakozva, hogy egy ország első emberének és kormányának bírálata nem azonos a nemzet megsértésével.

Orbán Viktor – mint arra már többször rávilágítottunk rovatunkban – nyomás alatt, mint például e példátlanul éles, nemzetközi fórumon zajló  vita hevében találja meg folyamatosan a legjobb utat a helyett, hogy stratégiai jövőképet építsen fel és minden cselekedetét, minden szavát annak megfelelően alakítsa, mint Davutoglu, Erdogan vagy Gül török elnök teszi, valamint számos ázsiai vezető, Szingapúrtól Kínán át Dél-Koreáig.

De nem baj: mi a fejlődést jobbnak tartjuk a visszalépésnél vagy egy helyben toporgásnál és annak örülünk, hogy Orbán Viktor mélyrétegeiből feltört az ázsiai lélek természetes reagálása. Igen: aki egy nemzet kormányát sértegeti – főként úgy, mint ahogyan azt a Schulzok és Cohn-Benditek teszik -, az annak népét sértegeti.

Ismét egy lépéssel előbbre mentünk az ázsiai úton.