Kotics László cikke a Kitekintőn
A németországi Központi Iszlám Intézet adatai alapján Európában jelenleg 53 millió muszlim vallású állampolgár él, ezek közül 16 millióan az Európai Unió területén. Az elmúlt évtizedben a közösség több országában is egyre súlyosbodó feszültségek figyelhetőek meg az alapvetően keresztény-demokratikus Európa, és az iszlám tradicionális értékei között. Ennek a folyamatnak a legújabb állomása Belgium lehet, ahol a törvényhozás már csak egy lépésre van attól, hogy betiltsa az egyik legősibb muzulmán utcai viseletet.
Belgium lehet az az ország, mely az Európai Unió tagállamai közül elsőként tiltja be a burka - a szemet kivéve az arc egészét elfedő fátyol - közterületen való viselését. A belga parlament belügyi bizottsága egyhangúan támogatja a törvénytervezetet, melynek értelmében 15-től 25 euróig terjedő helyszíni bírsággal, illetve 7 nap börtönnel sújtanák a burka közterületen való viseletét. A bizottság ajánlása alapján a parlament várhatóan még ebben a hónapban döntést hoz az ügyben. A javaslat természetesen heves vallási, faji és politikai töltetű vitát eredményezett a két eltérő álláspont képviselői között. Cikkünkben igyekszünk számba venni a burkával kapcsolatos Európában érvényes rendelkezések mellett a téma emberi jogi, vallási és történeti árnyalatait is. Burka: pro és kontra Mielőtt kitérnénk Nyugat-Európa legnagyobb iszlám közösséggel rendelkező országainak a burkával, és magával az iszlámmal kapcsolatos viszonyára, megvizsgáljuk, melyek azok az érvek, amik a leggyakrabban elhangzanak az oly’ sok vitát kiváltó ruhadarabbal kapcsolatban. A burkák betiltását szorgalmazók fő gyakorlati érve nem más, mint hogy a ruha lehetetlenné teszi viselőjének azonosítását, amely bizonyos esetekben akár komoly biztonsági kockázatot vonhat magával, valamint ijedelmet kelthet az ilyes fajta viselethez nem szokott civilek körében. Ezzel tulajdonképpen a gyakorlati indoklások végére is értünk, hiszen az összes többi okfejtés erkölcsi, vallási, vagy emberi jogi alapokon nyugszik.
Egyes politikai moralisták szerint a burka viselésének tiltása üzenet értékű lenne a radikális iszlámnak, azt jelezve, hogy Európa csírájában fojtja el a szélsőséges mohamedán hit minden megjelenési formáját, mégpedig abból kiindulva, hogy a viselet leginkább a fanatikus dzsihádistákról ismert területeken jellemző. Megint mások, mint például Corinne de Permentier belga kormánypárti képviselőnő, aki a javaslatot kidolgozó Reformista Mozgalom nevű párt tagja, úgy gondolják, hogy a burka betiltása a muszlim nők felszabadításának fontos lépése lenne, továbbá növelné a „lakosság biztonságérzetét”. Európa szélsőjobboldali pártjai persze nehezen értik a burka betiltásával kapcsolatos morális megközelítést, azzal példálózva, hogy Szaud-Arábiában könnyen börtönbe kerülhet, aki egy Európában teljesen elfogadható viseletben (miniszoknya, rövidnadrág) megy ki az utcára.
Miért olyan vitatott kérdés hát a burka viselésének tilalma, ha ennyi különböző érve is van az európai gondolatnak, kezdve a civilek biztonságától egészen a nők egyenjogúságáig? Először is nincs mindenki meggyőződve arról, hogy a tiltás elhozná a burkába kényszerített muszlim nők szabadságát. Isabelle Praile, a belga Iszlám Szövetség alelnöke így gondolkodik: „Én is ellenzem az ilyen ruházat nőkre való kényszerítését, mégsem értek egyet a korlátozással. Ismerek olyan nőket, akik saját akaratukból hordanak burkát. Akikre pedig férjük rákényszeríti, azok a tilalomtól sem lesznek szabadabbak, legfeljebb majd ki sem mehetnek az utcára.” A legtöbb muszlim hívő egyetért abban, hogy a Koránban írtak szerint, minden igazhitűnek – férfinak és nőnek egyaránt – szerény és feltűnésmentes módon kell öltözködnie. Például ezt a Korán által emelt alapvető kívánalmat tesetsíti meg a gyakran viselt színes fejkendő is (hidzsáb), amit egyébként sokan összekevernek magával a burkával. Érdemes továbbá figyelembe venni azt a tényt, hogy történészek által feltárt bizonyítékok alapján biztosan állítható: az arab nők már jóval az iszlám megjelenése előtt is viseltek burkát. Ebből következik az érvelés, mely szerint a burka elsősorban nem a vallási hovatartozást jelképező viselet, sokkal inkább a közös kultúrát, és hagyományokat szimbolizáló ruhadarab, melynek önmagában nincs vallási jellege.
Tulajdonképpen nem ez lenne az első eset, amikor a nyugati világ ellentmondást nem tűrően bélyegez meg egy (az eredeti jelentésében tökéletesen ártatlan) szimbólumot. Felmerül azonban a kérdés: mennyiben tekinthetünk ártatlan hagyományként bármire, ami egyben a nők tényleges elnyomását, és megalázását jelképezi bizonyos kultúrákban?
Lapozzon és megtudja, mit tervez Európa többi kormánya
Franciaország, Sarkozy, és a zsidókkal tárgyaló imám Nyugat-Európa multikulturális nagyvárosaiban nem ritka látvány a burkában sétáló nő, aki az ősi hagyományoknak megfelelően legfeljebb csak a szemeit, illetve a kézfejét mutathatja meg a külvilágnak. Mégis, mivel ez a ruházkodási mód olyan gyökeresen eltér az európai, emancipált kultúrák által megszokottól, a jelenséget szűnni nem akaró politikai, és vallási viták veszik körül. 2004 óta Franciaország állam által fenntartott tanintézményeiben tilos a burka viselete ugyanúgy, mint bármilyen más, nyíltan vallási jelképé vagy ruhadarabé. Franciaország muszlimnak polgárai 3,5
milliós létszámukkal a teljes lakosság 6%-át teszik ki, amely jelenleg a legmagasabb arány az EU tagállamai közül. Mint ismeretes, Franciaországban az iszlám-hitű bevándorlók már egy ideje a belpolitika fókuszába kerültek. Az elmúlt év egyik legkomolyabb tematikus vitáját is a burka szította, pontosabban Nicolas Sarkozy 2009-ben tett nyilatkozata, mely szerint: „Franciaországban nem látjuk szívesen a burkát, ebben az országban nem elfogadható az, hogy nőknek egy függöny mögött, börtönben kelljen élniük, megfosztva minden társadalmi érintkezéstől, és identitástól”. Sejteni lehetett, hogy Sarkozy elsősorban nem a bevándorolt muszlim szavazók megnyerését tekinti fő céljának. Ennél sokkal komolyabb felháborodást okozott a francia mohamedánok között Hassen Chalghoumi, észak-párizsi imám, aki Sarkozy állításaira rímelve, így nyilatkozott: „azok a nők, akik a hagyományok szerint el akarják takarni magukat, költözzenek Szaud-Arábiába vagy más olyan országokba, ahol ez a tradíció még él”. Chalghoumi – aki a zsidó-iszlám párbeszéd egyik fő szorgalmazójaként egyébként is számtalan életveszélyes fenyegetést kapott – hozzátette, hogy nem ért egyet azokkal a konzervatív politikusokkal, akik az egyszerű fejkendőt viselő muszlim nőket is a szociális támogatások megvonásával, illetve helyszínen kirótt bírságokkal büntetnék. Itt azonban láthatólag véget is ért az imám együttérzése: „Azért lesz valaki francia állampolgár, hogy beilleszkedjen az itteni társadalomba. Mit oszt meg az ezzel társadalommal, aki minden szociális helyzetben – munkában, iskolában – teljesen eltakarja az arcát?”- fogalmazott Hassen Chalghoumi.
Németország, a muszlimok paradicsoma? Az Európai Unión belül arányaiban Németország rendelkezik a második legmagasabb iszlám populációval. A több, mint 4 millió muszlim lakos számukat tekintve az EU legnagyobb ilyen közösségét alkotják, ennek ellenére az ottani kulturális feszültségek elhanyagolhatónak tűnnek a francia, a brit, vagy a skandináv országok tapasztalataihoz képest. Kérdéses ugynakkor, hogy valóban ideális modellről beszélhetünk-e? És ha igen, mit tudnak a németek, amit más országok nem? Németország már az 1960-as évektől kezdve példamutató módon kezelte a Párizsban és Londonban egyre akuttabb gettósodás problémáját. Míg a brit és francia kormányok a bevándorlókat az egyébként is deprivált külvárosi városrészekbe telepítették, addig a németek jól kiszámított központi tervezés segítségével oda irányították a külföldi munkakeresőket, ahol a leginkább szükség volt rájuk. Éppen ennek köszönhető egyébként, hogy Németország az egyetlen nyugat-európai állam, ahol jelentős iszlám közösségek telepedtek le vidéken, és dolgoznak a mai napig az agráriumban. A nagyvárosokban pedig (ugyancsak a fentebb említett tervszerű elhelyezés
következtében) nincsenek olyan hírhedt külvárosi területek, mint például Párizsban, ahol az etnikai és anyagi különbségek gyakorta változtatnak puskaporos hordóvá egyes kerületeket. Ehhez jött a németek második világháborús örökségeként értékelt nagyfokú toleranciája és pacifizmusa, melynek ugyancsak fontos szerepe volt abban, hogy komolyabb súrlódások nélkül zajlott le a több millió – elsősorban török származású – iszlám bevándorló letelepedése. Ezt a túláradó toleranciát Bassam Tibi szíriai születésű értelmiségi (aki 1967 óta német állampolgár és 1973-ban Göttingenben lett professzor elsőkézből) így értékeli: „Németországban a legnagyobb tabu az, hogy etnikai problémák egyáltalán léteznek. Amikor a németek ilyesmiről hallanak, azonnal a homokba dugják a fejüket, és megadják magukat. " Lehetséges egyáltalán , hogy a németek megtalálták a módját a muszlimok és az európaiak békés, boldog együttélésének? A professzor szerint sajnos nem ez a helyzet: „Ez a viselkedés semmit nem tesz a muszlimok integrálásának érdekében. Én is itt élek 40 éve, és nem érezhetem magam németnek, mivel nem itt születtem, pedig ez még Franciaországban is másként lenne. Mivel a németek a saját identitásukat sem találják Auschwitz óta, ezért a bevándorlóknak sem tudnak semmi mást kínálni ebből a szempontból”. Az elmúlt évtized pedig azt bizonyította, hogy a fent említett identitáshiány olyan reakciókat váltott ki muszlim szülők Németországban született gyermekeiből, amelyeket valószínűleg csak nagyon kevesek láttak előre. Mikor a Török Tanulmányok Központja nem sokkal a 2001 szeptember 11-i terrortámadások előtt készített felmérésében arról kérdezte németországi török szülők gyermekeit, hogy mennyire érzik magukénak az iszlám hitet, a fiatalok 8%-a vallotta magát mélyen vallásosnak. Faruk Süen, az intézet igazgatója szerint megfigyelhető, hogy a támadásokat követő iszlámellenesség a muszlim szülők gyermekeiből egyfajta ellenreakciót váltott ki, és négy évvel a támadások után már a megkérdezettek 28%, azaz három és félszerese vallotta magát mélyen vallásosnak. Ezek a tények arra engednek következtetni, hogy a németek liberális politikája és nagyfokú toleranciája sem volt képes a hiánytalan elfogadottság érzetét kelteni a muszlim bevándorlókban.
Természetesen Európa más országaiban szintén évek óta napirenden van a burkák betiltásának kérdése. Hollandiában pédául a jobboldal már a 2006-os parlamenti választások előtt erős kampányt folytatott a ruhadarab teljes betiltásáért. (Ebből mindössze annyi valósult meg, hogy a burka viseléséhez ragaszkodó nők már nem részesülhetnek a munkanélülieknek járó szociális támogatásokban.) Érdemes megemlíteni Törökországot, mely úton van afelé, hogy az Európa Unió első szekuláris, de 96 százalékban muszlim hívőkkel rendelkező tagállama legyen. Az Erdogan kormány eddigi regnálása mégis egyértelmű iszlamizációs tendenciákat mutat, mely komoly ellenérzéseket kelt a szekuláris állam eredményeit féltőkben az országban, és azon kívül is. Pontosan ennek az ellentétnek vált az egyik eszközévé a fent már említett hidzsáb, amelynek felsőoktatási intéznényekben való viselését – közel 30 év tiltás után - 2008-ban a parlament újra engedélyezte. A szavazás alatt szekuláris tüntetők tízezrei vonultak Isztambul utcáira, tiltakozva a javaslat ellen. A kormány viszont elszámította magát: a hithű muzulmánoknak szánt gesztus a visszájára fordult, amikor az alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a törvény nem egyeztethető össze a szekuláris török állam alkotmányának szellemével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése