Lassúak az arab-muszlim világ és a Nyugat közötti békefolyamatok

Ankerl Géza cikke a Magyar Nemzetben

A kapitalizmus felszámolását megcélzó szovjet birodalom önfelszámolása után beavatott nyugati körökben fölébredt a remény, hogy a Nyugat világrendjét véres összetűzések nélkül globálisan el lehet fogadtatni. Kína s India is mint egész civilizációt átfogó állam és gazdaságilag erősödő nukleáris hatalom fokozottan jelezte önállósági szándékát, amelyhez a Nyugat kelletlenül, de rugalmasan alkalmazkodik. A Nyugat azonban a több mint egymilliárd lelket felölelő arab-muzulmán civilizációs szféra önállóságát nem hajlandó elismerni, jóllehet a muzulmán Pakisztáni Iszlám Köztársaság is rendelkezik ma már nukleáris fegyverekkel; s a muszlim világ összetartozása egyre világosabbá válik, többek között azáltal is, hogy a vallásukat sértő megnyilvánulásokra válaszoló tömegmegmozdulások futótűzként terjednek el az Iszlám Konferencia Szervezete országaiban, és az önfeláldozásra is kész muszlim testvériségi csoportok pedig gomba módra szaporodnak a muszlim lakosság körében. Akcióik – az állami légierőknek a civil lakosságot sem kímélő bombázásaival szemben – a terrorizmus elnevezést viselik. Az ellene való harcra az arabul sokszor alig tudó szakértő-tanácsadók egész hada mozgósít a nyilvános fórumokon és titkos méregkonyhákban. Fő receptként a szunniták, síiták, arabok és nem arabok közti belső torzsalkodások kihasználását, sőt szítását írják elő (jóllehet tudjuk, hogy például az ír szigeti protestáns és katolikus közti keresztény belső torzsalkodás sem robbantotta szét a nyugati összetartást). Ha pedig e belső megosztás, zavarkeltés nem elégséges, abban adnak tanácsot, hogyan lehetne a nyíltan vagy burkoltan felfegyverzett nyugati zsoldos- és magánkülönítményeknek mint túlterhelt tűzoltóbrigádoknak Irakból Afganisztánba, onnan esetleg holnap sebtében Jemenbe, majd Iránba történő átcsoportosításával a mohamedánok mozgolódását elfojtani. A három földrészre kiterjedt félhold lesöprése, eltakarítása glóbuszunkról kilátástalan erőfeszítésnek látszik.
Ha a nemzetközi helyzeten valóban javítani akarunk, az uralkodás taktikai eszközeinek előírása helyett előbb a kór okait kell tüzetesebben megvizsgálni, felmutatni, és ha lehet, a muzulmán geopolitikai szférában eluralkodott Nyugat-ellenes elégedetlenség, eltökélt harciasság indokait, indítékát kiküszöbölni. Ha ugyanis a tárgyilagos elemzés kideríti, hogy az arab-muszlim és a nyugati geopolitikai szférák közt nincs feloldhatatlan érdekellentét, a másik fél egyoldalú megalázó lefegyverzése helyett a fegyvernyugvást és méltányos kiegyezést kell keresni.
Ehhez azonban a Nyugatnak mentálisan és ténylegesen el kell fogadnia, hogy az arab-muzulmán civilizáció nemcsak nagy múlttal rendelkezik, de milliárdnyi igaz hívőjével ma is egy öszszefüggő geopolitikai szférát alkot. S még ha a szekularizált Nyugat fel is adta a kereszténységet, mint a politikai összetartás elvét, addig még a muszlim világ összefogásának, nemzetközi súlyának, civilizációs önállóságának megőrzése érdekében vallásának szerepet adhat. (Hiszen Izraelben és másutt is jutnak politikai szerephez vallási pártok, intézmények.)
Itt eljutottunk a geopolitikai formát öltött kultúrkörök közti békés együttélés alapelvéhez. Az azonos súlycsoporthoz tartozók közti sikeres együttműködés alapja az egymás belügyeibe való be nem avatkozás. Mint azt többek között a Coexisting Contemporary Civilizations: Arabo-Muslim, Bharati, Chinese, and Western (Genf, 2000) című munkánkban részletesen kifejtettük, az a korszak lezárult, hogy a Nyugat egyoldalúan és kockázat nélkül megleckéztethet más kultúrköröket. Ha a Kínával vagy Indiával való, megegyezésen alapuló, egyenrangú együttműködés egyre kevésbé képezi vita tárgyát, sajnos ez nem vonatkozik az arab-muzulmán szférára, amelyet a Nyugat továbbra is alárendelt félként ultimátumokkal és katonai beavatkozással fenyegetve kezel. (Félreértések elkerülése végett jegyezzük meg, hogy itt geopolitikai viszonyról van szó, s nem a posztkoloniális körülmények közt a nyugati államokba bevándorolt muszlim magánszemélyekkel való együttélés kérdéséről.)
A pártatlan megfigyelő megállapíthatja, hogy két muzulmán államban, Irakban és Afganisztánban a helyi kormányok megdöntése nyomán évek óta nyugati csapatok állomásoznak különböző megokolások alapján, míg muzulmán állam jelenleg nyugati területeket nem tart megszállása alatt. S a két világháború óta erre nem is került sor. Arról sem tudunk, hogy erre vonatkozó fenyegetés létezne.
A nyugati és az arab-muzulmán kultúrkör közti érintkezés legkényesebb pontja Palesztina marad, ahol vagy fél százada Izrael állam létezik, s amely győztes hadviselése nyomán a nemzetközileg elismert határain túl meghódította Transzjordániát és egész Jeruzsálemet. Az arab-muzulmán világ szemében Izrael állam létrehozása tüske volt, s háborúkhoz vezetett. Az Arab Liga 2002-es békejavaslata azonban elfogadja Izrael létét az 1967 előtti, nemzetközileg elismert határokon belül. E javaslatot a liga 2007-ben megerősítette, s a muzulmán államok együttműködési csúcsszervezete, az Iszlám Konferencia Szervezete is jóváhagyta. Izrael azonban evvel nem elégszik meg, mert több százezer zsidó bevándorlóval benépesítette és benépesíti Transzjordániát és (Kelet-)Jeruzsálemet – amely pedig, mint tudjuk, mindhárom monoteista vallás szent helyeit foglalja magába. Izrael megalkuvás nélküli álláspontját katonai fölénye és regionális nukleáris fegyverzetmonopóliuma fedezi.
Alapvető meggondolások alapján Izrael létét a Nyugat nemzetközileg elismert határain belül de facto – és az ENSZ révén de jure is – szavatolja. Viszont ha a jelenlegi izraeli álláspontot öszszevetjük a Nyugat érdekeivel, megállapítható, hogy ezen érdekeknek a meghódított palesztin területekre történő izraeli betelepítés és e területek bekebelezése nem felel meg. A Nyugatnak mint globális hatalomnak kifejezetten érdeke az Arab Liga békejavaslatának elfogadása és így az arab-muzulmán világ eltökélt erőivel a fegyverszünet, a békekötés és a közös érdekeken alapuló együttműködés. Egyébként a legkülönbözőbb nyugati politikusok nyilatkozataikban számtalanszor megerősítették ezt az álláspontot.
Miért nem történik tehát előrehaladás a békefolyamatban? Gyakran hangzott el az a magyarázat, hogy Izrael független állam, s ha nem óhajtja az általa megszállt területeket feladni, a nyugati hatalmak csak meggyőzéssel érhetik el álláspontja megváltoztatását. Ez a megállapítás vitathatatlan. Amiről azonban ennek kapcsán nem esik szó, hogy Izrael megalkuvás nélküli álláspontja olyan katonai erőre támaszkodik, amelynek egyik fő pillére az Amerikai Egyesült Államok évi több mint hárommilliárd dolláros támogatása. Mivel politikában jobbára a valamit valamiért elv uralkodik, elvben Amerikának megdönthetetlen érv van a tarsolyában, megértetve Izraellel azt, hogy az Egyesült Államok és az egész nyugati világ érdeke az Arab Liga békejavaslatának elfogadása, s ha Izrael a nyugati érdekeket nem veszi figyelembe, ez kihathat az amerikai támogatás mértékére. Feltételezhető az is, hogy ha az izraeli választók világosan ilyen alternatívák elé lennének állítva, más, egyezkedőbb politikusoknak adnának mandátumot.
Miért nem következett be az elmúlt években ez az elég konkrét forgatókönyv? Ennek is megvan a maga magyarázata. Elnöki megbízása kezdetén Barack Obama kérte a szélsőjobboldali izraeli miniszterelnöktől, Benjamin Netanjahutól a kelet-jeruzsálemi és transzjordániai kolonizáció azonnali és teljes leállítását. Az izraeli kormány egyszerűen visszautasította a kérést. S mi történt azután? Az Amerikai Egyesült Államok töretlenül folytatta Izrael feltétel nélküli katonai, pénzügyi, diplomáciai támogatását.
Márpedig az arab-muzulmán közvélemény az amerikai kormányzatot tettek, s nem Obama elnök kairói beszéde alapján ítéli meg.
De végül is miért nyelte le Obama Netanjahutól az elszenvedett megaláztatást? Mert tudja, hogy Jimmy Carter óta egyetlen amerikai elnöknek sem sikerült a kongresszusban keresztülvinnie, hogy Izrael támogatása feltételekhez legyen kötve. Ennek magyarázata viszont a Capitolium épületén kívülre vezet, ahol a képviselőjelölteknek az újraválasztásukhoz szükséges anyagi feltételeket kell előteremteniük.
A nyugati–muzulmán konfliktus megoldásához tehát nem annyira a szakértelem, új meglátás hiányzik, mint a politikai elhatározottság és erő.