Pár napja 500 eurós büntetésre ítéltek egy nőt Olaszországban, aki a muszlim nők egyes csoportjainak jellegzetes ruhadarabját, a teljes arcot elfedő burkát viselte. Az olasz törvény – ami biztonsági okokra hivatkozva minden arcot elfedő viseletet tilt – nem új, már a hetvenes években jelen volt a körzetben, ám eddig senki sem vette komolyan. Azt hiszem, ez a helyzet remek példa arra, hogy minden történetnek két – vagy még ennél is több – oldala van…
Az európai, keresztény perspektíva – featuring előítéletek
Egyértelmű, hogy az olasz törvény nem az iszlám ellen van, elvégre ugyanúgy bünteti a pizzafutárt is, aki bukósisakkal a fején lép be egy bankba vagy bármilyen egyéb közterületre, mint a burkát viselő muzulmánokat. A szabályt az “azonosíthatóság” törvényének nevezik, célja pedig az, hogy kiszűrje a rablókat, terroristákat és egyéb gyanús elemeket, és azonnal beazonosíthatóvá tegyen mindenkit és bárkit. Ha azonban a vallásos muszlimokat vesszük alapul, számukra egyértelműen korlátozó, alapvető emberi jogokat sárba tipró intézkedésről van szó, hiszen hitük és hagyományuk része az öltözék. Hasonló törvény él Dániában, Franciaországban és Egyiptomban is, azzal a különbséggel, hogy egyes országok a felsoroltak közül nem csak az arc elfedését tiltják, hanem minden testet elfedő, bő és sötét ruhadarab viseletét büntetik.
Természetesen állíthatjuk, hogy mindenkire annak az országnak a törvényei vonatkoznak, ahol éppen tartózkodik: ha Jemenben jársz, tehát viselkedj jemeniként, és Olaszországban se csodálkozz, ha olasz törvények alapján ítélkeznek feletted. A vallás ugyanakkor nem nemzetiség és állampolgárság kérdése, még ha létezik is államvallás papírforma szerint, így aztán éppúgy léteznek olasz állampolgárként napvilágot látott muszlimok is, mint bevándorlók, menekültek és diákok. Emellett pedig ember legyen a talpán, aki igazságot tesz annak kérdésében, hogy a vallás vagy az állam – ha a kettő különvált – törvényei relevánsabbak-e adott kontextusban… Én nyilván az államra – mint nagyobb olvasztótégelyre – szavazok, de könnyű dolgom van, elvégre nem vagyok vallásos.
Az európai zsidó-keresztény kultúra azonban valamiért misszójának érzi a muszlim nők megmentését és felszabadítását, dacára annak, hogy az érintettek többsége abszolút szabad akaratából viseli a hijabot vagy a niqabot. A valóban elnyomott, kényszerből bizonyos életformára kényszerített nők sorsa pedig vallástól és vallási szokásoktól függetlenül érzékeny terület, ám semmi esetre sem az iszlám számlájára írható jelenség.
Alapfogalmak és a Korán – miről is beszélünk?
Mielőtt fejest ugranánk a vitába, hogy kinek van igaza és főként joga az ember legbensőbb identitását meghatározó kérdések eldöntésében, néhány gondolat a muszlim öltözékkel kapcsolatban: az orientalisztika tanszéken hobbi gyanánt végzett iszlám tanulmányaim alapján állíthatom, hogy a muszlimok között is élénk vita és eszmecsere folyik arról, hogy Allah vajon csak a hijabot – tehát a fejtetőt és a hajat elfedő ruhadarabot – tartja-e kívánatosnak vagy éppen a niqabot és a burqát – a teljes arc és a kezek elrejtését – is megköveteli-e. Bár a különböző irányzatok véleménye eltérhet, kisebb-nagyobb biztonsággal állítható, hogy a Korán az arc elfedését nem írja elő, a burqah tehát nem az eredeti vallás szerves része. A modern jogtudósok ezt a gondolatmenetet azzal egészítik ki, hogy az arc kivételével mindent elfedő hijab sem kötelező, hanem inkább ajánlott: egy biztosíték a privát szféra megőrzésére és az időjárás viszontagságainak elviselésére, ám nem mindent fölülíró alapkövetelmény.
Sok muszlim lány a világ minden részén nem visel a hijabhoz külön öltözéket - jilbab vagy abayah - hanem szerény, diszkrét, de hétköznapi viseletet hord
A hijab szabadon hagyja az arcot, csak a hajat fedi el - a hijabhoz illő ruhát jilbabnak nevezik
Az első képen a niqab látható, a másodikon a burqah, de a két szót a legtöbbször szinonimaként használják
Pár szóban az iszlámról és a nő szerepéről
A másik fontos dolog, hogy bár az iszlám is – mint minden vallás – a történelem során a hatalomgyakorlás eszközévé vált és a teokrácia keretében számos olyan elemmel bővült, aminek spirituális jelentéstartama nincs, maga a hit a közhiedelemmel ellentétben nem alárendelt félként tekint a nőkre. Sőt, aki a nyugati világ sztereotípiáinak ismeretében találkozik az iszlámmal, általában meglepődik azon, milyen kivételezett helyzetben volt a muszlim nő a kezdetektől fogva keresztény és zsidó nőtársaihoz képest. Ízelítőül: a muszlim nő volt az első, aki önálló tulajdonnal rendelkezhetett a történelem során, ami rendszerint – saját kereset híján – férfi családtag örökség volt, később azonban a fiúkkal megegyező színvonalú oktatást követően az elsők között vállalhattak munkát a vallás női követői. Az iszlám az egyetlen nagy világvallás, amelyik nem ítéli el a születésszabályozás bizonyos – halal – módjait, noha egyes fundamentalista kormányzatok mindent megtesznek, hogy ennek ellenkezőjét sulykolják az emberekbe.
Összességében véve tehát az iszlám semmivel sem extrémebb, mint bármely más világvallás: a kereszténységet ugyanúgy használták hatalmi célokra és elnyomásra a történelem során azok, akiknek ez érdekében állt, és az iszlám is, mint minden hitrendszer, feltételezi, hogy az ő testvéri közösségük az egyetlen igazhitű és üdvözülésre érdemes csoport az univerzumban (na jó, a hinduk egész nyitottak, legalább belátják, hogy minden út vezethet boldog, fizikai testtől függetlenedett örökléthez). Én a magam részéről minden vallásban meg tudtam találni a mélyre ásott, ügyesen elrejtett spirituális értéket, de ugyanígy mindig felháborított az is, ahogyan a legtöbb rendszer a saját világképét tartotta az egyedüli megoldásnak a világ gondjaira. Vajon igazságos lenne, ha a vallások középpontjában álló emberen fölüli teremtő erő – bárhogyan is nevezzük – csak azokat részesítené “mennyei jutalomban”, akik egy bizonyos rendszerben nőnek fel, miközben másoknak esélyük sincs egyáltalán megismerni ezt a közeget? Hiszen a keresztény kultúrkör tagjai csak elvétve hallanak a muzulmán hitről és vica versa, nem is beszélve egyéb alternatív irányzatokról – így aztán a spirituális iskolák eleve nem lehetnek kizárólagosak, azzá tenni őket pedig csupán a mindenkori hatalom érdeke.
Motiváció – miért visel a muszlim nő hijabot vagy niqabot?
A további teológiai kitérőket elkerülendő, térjünk vissza eredeti témánkhoz, a muszlim vallás női dresszkódjához, a hijabhoz és – különleges esetben – a niqabhoz. Bár tény, hogy a nagy számok törvénye alapján sokan vannak, akik minden meggyőződés nélkül, pusztán hagyományból fedik el a hajukat, netán az arcukat, míg másokat – igen, mondjuk ki – a családjuk kényszerít erre… mégis, mindent egybevetve elmondható, hogy a muszlim lányok többsége azért visel hijabot vagy niqabot, mert ezt érzi helyesnek, mert így döntött. Ezek a nők két dolgot emelnek ki, amikor a sokat eltakaró ruhadarabról faggatják őket: az első is legfontosabb, hogy vallási jelképként istenük szent akaratát teljesítik (amivel, hitbéli kérdés lévén, nem igen lehet vitatkozni) a másik pedig még ettől is fontosabb: ők nem elnyomásként, hanem felszabadításként élik meg a kendőt és a fátylat. Azzal, hogy testüket a nem-mahram (tehát nem házasítható vérrokonok) előtt elfedik, tulajdonképpen ők döntik el, kinek teszik elérhetővé szépségüket és szexuális kisugárzásukat, nyílt terepen pedig elejét veszik annak, hogy a személyiségük helyett a külsőségeket értékeljék mások. Mindezek mellett pedig az önkifejezésük része is a hijab, elvégre így az első pillanattól felismerhetővé teszik identitásukat, hitrendszerüket – akkor is, ha így ostoba előítéletekbe ütköznek. Előítélet ide vagy oda, azért a legtöbb muszlim nő arról számolt be, hogy még az útszéli munkások is tisztelettel viszonyultak hozzájuk a hijab-viselet megkezdését követően, amit én történetesen vallástól függetlenül irigylek egy kicsit, elvégre elképzelhetetlennek tartom, hogy az építkezéseken dolgozó puffadt böfögőgépek ne füttyögjenek, cöccögjenek, kiabáljanak az ember lánya után az utcán. Ez valami alapszabálya lehet a kétkezi munkáslétnek, velem még soha nem fordult, hogy hallgattak volna…
Konklúzió – személyes szemszögből
A hijabnak tehát megvan a maga létjogosultsága ezeknek az embereknek az életében, akik önként és örömmel választották maguknak ezt az utat. Hit, hagyomány, identitás, védelem, tisztelet, szabadság – ezek a kulcsszavak, amiket a hijabot választó nők használnak, ha erről a szokásukról kérdezik őket. Természetesen nem kell egyetértenünk mindezzel, ettől függetlenül viszont fontos tiszteletben tartanunk mások jogát az önkifejezésre és identitásuk szabad megélésére. Azt nyilván megértem, ha közveszélyes ruhadarabokat – például szögekkel kivert, késekkel telepakolt cuccokat – tilt be egy adott közeg, még a diktatúrához és népirtáshoz kapcsolódó szimbólumok betiltását is elfogadom… de könyörgöm, milyen alapon tiltanak el bárkit is attól, hogy a fejtetőjét – esetleg az arcát – elfedje, ha ő úgy érzi helyesnek? Vajon a biztonság és a beazonosíthatóság indok lehet? Elvégre nem minden bankrabló és terrorista harisnyával a fején ugrik neki a kasszának vagy a pilótafülkének, és a beazonosíthatóság sem feltétlenül, kizárólag és elsősorban ezektől a dolgoktól függ.
Ha egy társadalom elfogadottá teszi bizonyos – mások testi-lelki épségét nem veszélyeztető – ruhadarabok bojkottját, akkor már csak egy lépésre van az a pont, amikor más dolgokat is tiltólistára helyez. Például az ima hangerejét, a bulikon futó zene szövegét, a képzőművészeti alkotások témáját… és ki tudja még, mit. Tiltani ugyanis mindig sokkal veszélyesebb, mint előírni valamit, és az első lépés után könnyebb megtenni a lehető legnagyobb utat is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése