2010 - mondhatni - a burka és a niqáb (tiltásának) éve az Európai Unióban. Belgiumban és Franciaországban törvénnyel tiltották be viselésüket a közintézményekben, a katalóniai Léridában a városi önkormányzat, míg Dániában a kormány hozott a korlátozásukra - illetve bizonyos körülmények közötti tiltásukra - vonatkozó intézkedéseket. Ugyanakkor ismert, hogy az Unióban, de különösen a jelentős muzulmán kisebbségeket befogadó tagállamokban több évtizede zajlik a vita arról, hogy engedélyezhető-e a szekuláris/laikus európai országokban a vallási jelképek - köztük a muzulmán női ruházat - használata a közintézményekben (iskolákban, egyetemeken, közhivatalokban stb.).
Miközben az európai felvilágosodás és liberális fejlődés egyik alapeszméje a szabad vallásgyakorlat - amelyet a privát szférába sorol -, a vallásosság az Európai Unió közéletének több szintjén is megjelenik: a különböző politikai pártok nevében (pl. kereszténydemokrata) vagy az oktatási rendszerben (pl. Leuweni Katolikus Egyetem), de akár a lépten-nyomon felmagasló templomok és a déli harangszó révén is. (A bevándorló muzulmán közösségekkel kapcsolatos másik, Európában hatalmas érzelmeket generáló „látványelem" a mecset, illetve a müezzin imára hívó éneke.)
A muzulmán jelképek visszaszorításának, korlátozásának azonban az Európában élő más vallási közösségek identitását kifejező elemek is áldozatul estek vagy eshetnek. Olaszországban, melyet ma is a világ egyik legkatolikusabb érzelmű országának tartunk, hatalmas vita bontakozott ki arról, hogy elhelyezhető-e a feszület az iskolákban, osztálytermekben. De kérdés az is, mi lesz a zsidó kipa vagy a szikh turbán sorsa. Tény, hogy (a közelmúlt történelmi tapasztalataiból és a demográfiai arányokból adódóan) jelenleg és a közeljövőben a muzulmán közösségek jelképei és mint azok legláthatóbb eleme, a nők viselete kerül előtérbe - amely ezáltal kettős szimbólummá válik. A burka, a niqáb és a muzulmán öltözék egyéb formái egyrészt a muzulmán közösséghez tartozást, a csoportidentitást jelenítik meg (egy idegen környezetben), és mint ilyen, pozitív tartalommal rendelkeznek. Másrészt viszont, a külső/befogadó környezet számára az idegenség és a másság kifejeződései, egyértelmű veszélyforrások, azaz negatív konnotációval bírnak. A tisztánlátás érdekében célszerű e dolgokat elválasztani egymástól.
A burka, a csádor, a hidzsáb, a niqáb stb. a muzulmán nők nyilvánosan hordott ruhadarabjainak neve. Velük kapcsolatban is több dologról beszélhetünk: mik azok, milyen történetük van, hogyan viszonyulnak hozzájuk az Európán kívüli és európai társadalmak.
A burka az egész testet eltakaró, Afganisztánból, Pakisztánból és Észak-Indiából elterjedt viselet; a csádor iráni köpenyféleség, amely szabadon hagyja a szemeket vagy a fél arcot, ellenben bő sátorként takarja el a test vonalait (sokszor a fogukkal tartják meg a nők); a hidzsáb a fejet és a nyakat eltakaró, nyugat-ázsiai, észak-afrikai csinos kendő; a niqáb ezek kiegészítője, és az arc teljes elfedését szolgálja. E ruhák mindenféle anyagból készülhetnek, de általában fekete, szürke, fehér, barna, azaz hangsúlyozottan visszafogott színekben fordulnak elő. Viseletük az erkölcsös, társadalmilag elfogadott, szolid életvitel melletti elkötelezettség szimbolikus megjelenítése, miközben persze valódi öltözék szerepét is betöltik.
A muzulmán viselet megítélése az iszlám világban
E ruhadarabok eredete az archaikus társadalmak erősen szegregált világába nyúlik vissza: a nemi szerepek megjelenítése volt a fő feladatuk, de - mivel a társadalom egésze szakrális térben működött - szakrális jellegük is volt. Megjelenésük messze megelőzi az iszlám kialakulását és elterjedését... Ahogy az iszlám a különböző népek közt elterjedt, a szövegértelmezésre felhatalmazott vallástudósok megkeresték és megtalálták azokat a szövegeket a Koránban vagy a prófétai hagyományban (hadísz), amelyekkel legitimmé tudták tenni az iszlám hitre áttért népek mindennapi életének sajátos elemeit, köztük a ruházkodás hagyományait is.
A 19-20. század során az iszlám világában megváltoztak az öltözködéssel kapcsolatos meggyőződések. Előbb - a modernizáció egyik jeleként - a férfiak kezdtek európai ruházatra váltani, majd - a gyengébb nem diszkriminációját tudatosító nőmozgalmak jelentkezésével - a nők is megváltoztatták öltözködési szokásaikat. A nemi apartheid jelét látták bennük, ezért fokozatosan elhagyták a hajukat, arcukat elfedő ruhadarabokat. Tüntetéseket szerveztek, ahol egyes feministák emlékezetes „nagyjeleneteket" rendeztek: a fátylat látványosan ledobták vagy éppenséggel a tengerbe vetették.
A század közepére többé-kevésbé eltűnt a férfiak viseletéből a fez, s a nők nyilvánosan is európai ruhákat kezdtek hordani. A második világháborút követő húsz év a szekularizáció térhódítása volt az arab (muzulmán) világban; az alapjául szolgáló ideológia lehetővé tette, hogy a hatvanas években miniszoknyát és nadrágot viselő lányok sétáljanak a bejrúti vagy a kairói parti sétányon, a kornison. A szekuláris politikát követő államokban ez a látható viseletváltás a városokban történt. A hagyományos politikai berendezkedésű Öböl-országokban, az Arab-félszigeten (és általában a vidéki életben) azonban alig történt valami változás. A földműves asszonyok nem divatoztak, hanem a lehető legegyszerűbb ruhában végezték a dolgukat: termésre bírták a földet, gondozták a növényeket, etették az állatokat és nevelték a gyerekeket. Ahogy egyébként korábban is, meg később is tették.
Az iszlám újjáéledése és politikai szerepvállalása a hetvenes évek második felétől módosította ezt a helyzetet. Az otthonukból kimozduló, nyilvános helyen megjelenő nők újra fölvették az erkölcsileg nem kifogásolható, szolid viselet ruhadarabjait. Az iráni forradalom vezetői 1980-ban, az afgán tálib kormány 1996-ban hozott olyan törvényeket, amelyek erkölcsi alapon szabályozták a nők nyilvános öltözködését. De hasonló, sőt, bizonyos szempontból még szigorúbb előírások vannak hatályban Szaúd-Arábiában is. A szabályok betartásának ellenőrzésére pedig létrehozták a rendes apparátussal működő erkölcsrendészetet is, amely a nem muzulmán nőkkel is betartatja a szabályokat. Arra hivatkoznak, hogy nem kötelező az országukba utazni, de ha valaki mégis megteszi, akkor annak tisztelnie kell az állam törvényeit, és be kell tartania az előírásokat. A munkavállalók írásban nyilatkoznak erről, mert anélkül nem is lépne életbe a szerződésük. Európai szemmel nézve valódi diszkriminatív intézkedések ezek - de amelyek, ironikus módon, sokszor a muzulmán nők helyeslésével is találkoznak. Másrészt viszont, ellentétes hírek is érkeznek, és a nyilvánosan megszégyenített nők (és családok) sorsa elemi felháborodást vált ki a világ többi részén, fokozza a több elemből - mint pl. a fanatizmus vagy öngyilkos merénylet, terrorizmus stb. - kialakult iszlámofóbiát.
Jellemző - és fölöttébb megfontolandó - mozzanat ebben a történetben, hogy a muzulmán közvélemény a nyugati nők erkölcsileg kifogásolható öltözködésének kritikájaként tekint e rendelkezésekre. Az öntudatos muzulmán nők spirituális megújulásának jele lett a ruházkodás, és nem arról volt szó, hogy mit hordanak, hanem az általuk képviselt értékről. A férfiak esetében is láttunk ilyen, értékszempontú váltást. Emlékezetes, hogy 1979-ben, az iráni iszlám forradalmat követően nemcsak a nők, hanem a férfiak ruházatát és megjelenését is szabályozták, „erkölcsössé" igazították. Minden férfi szakállt viselt, és annak aki nyakkendőben jelent meg az utcán, a forradalmi aktivisták a nyakkendőjét ott helyben levágták. Ali Akbár Velájati iráni külügyminiszter a nyolcvanas évek elején azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy - a nemzetközi diplomáciában szokatlan módon - nyakkendő nélkül jelent meg a fogadásokon és a tárgyalásokon. Mégpedig nem véletlenül, hanem tudatos választás eredményeképpen: a Nyugat dekadenciája, erkölcsi nihilje, cifrálkodása, illetve meztelenkedése kritikáját és elutasítását jelenítette meg.
A reiszlamizáció Nyugat-ellenességének kifejezése mellett a nők, persze, divatoznak is. Mivel azt a nemzetközi munkavállalások, utazások, zarándoklatok lehetővé teszik - és ideológiai támogatást, sőt, elismerést is kapnak -, az egymástól távol eső népek megkívánják és kipróbálják egymás öltözetét. Olyan muzulmán területeken jelent meg a hidzsábot (a fej és a nyak fedésére szolgáló kendőt) kiegészítő niqáb (az arcot fedő fátyol) mindennapi viselete, ahol korábban sohasem ismerték. A korábban Egyiptomban ismeretlen ruhadarabot most tiltották ki az ottani egyetemekről, mivel a személyazonosság elfedésére alkalmas. Ugyanez az oka, hogy a közelmúltban Ázsiából odakerült korlátozására is készülnek a fáraók földjén. (Egyébként ez most a burkával kapcsolatos francia vita központi kérdése is.) Persze más irányú öltözéktiltásokról is hallunk: Szudánban egy nadrág miatt került bíróság elé egy nő. A szimbólumok sorsa már csak ilyen: megértik őket.
A muzulmán viselet európai megítélése
A muzulmán nők öltözködésének kérdése csak a második ezredforduló óta vált - némi fáziseltolódással - nyugati vagy európai problémává: egyrészt akkor lett a bevándorló muzulmánok révén „az iszlám Európa második legnagyobb vallása", másrészt az otthoni reiszlamizáció külső jegyei az Unió országaiban is meghaladták a láthatóság/észrevehetőség küszöbét.
A bevándorlók és az európaiak civilizációs és mentalitásbeli különbsége - sok egyéb mellett - ebben is megnyilvánul. Európa az emberi jogok alapján a nők diszkriminációjának tekinti a sajátos öltözetet, miközben a bevándorlók (és immár többedik generációs leszármazottaik) számára a muzulmán identitás kifejezésének az eszköze. Az európai álláspont az „overlapping consensus" John Rawls-i elveit mutató/követő „nyugati szekuláris állam" alapértékein nyugszik. De ezek az alapok arra is utalnak, hogy tisztelni kell a vallási hovatartozás megjelenítésének a jogát is.
A feszültség adott, az álláspontok világosak; mérlegelhetők indulatosan vagy teoretikusan is, és a konszenzus nyilván elérhető. Az instrumentális állam elvileg nem avatkozik a privátszférának tekintett öltözködés kérdéseibe, de működésének biztosítása érdekében - indokolt körülmények esetén - hozhat olyan szabályokat, amelyek e működés zökkenőmentességét biztosítják. Hiszen látnunk kell, hogy az érték- és ízlésbeli különbségeken túl, valódi gyakorlati problémát jelent a burkába öltöző ember személyazonosságának megállapítása. A terrorizmusra érzékeny közvélemény joggal veti fel, hogy biztonságban szeretné magát érezni az autóbuszon, a metrón, a vonaton, a repülőgépen vagy akármelyik közösségi épületben és az utcán is - az arctalan muzulmán öltözetet viselők pedig ezt a biztonságérzetet veszélyeztetik.
Európában az értékek háborúja zajlik, a frontvonalak átfedik egymást, újabb és újabb eszközök jelennek meg a küzdőtéren. A „húzd meg, ereszd meg" logikájában lassan kiteljesedik a nagy nyugati muzulmán kulturális forradalom, miközben a liberális demokrácia törvényhozása egyre inkább olyan kérdésekben határoz, amelyeket eddig az iszlám vallástörvényei szabályoztak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése