A Bar!kád mai cikkei alapján
 |
| Tariq Ramadan |
Nagy ritkaságszámba megy, hogy a globális amerikai lap olyan szerzőt kér fel véleménye kifejtésére, mint Tariq Ramadan, a földkerekség egyik legkitűnőbb iszlám-szakértője, akit a Foreign Policy magazin decemberi száma a világ 46-ik legbefolyásosabb értelmiségének „sorolt be”, s akit az eszméitől rettegő amerikai külügyminisztérium nem akart beengedni az Egyesült Államokba és az ellene kiadott vízumtilalmat csak öt éven át tartó bírósági küzdelem hatására szüntették meg. Ramadan nézeteiben műhelyünk számára az sem elhanyagolható, hogy azok teljes mértékben fedi a mi nézeteinket.
Merre tart a Muzulmán Testvériség? címen írt véleménycikkéből a szerkesztőség ezt a kétszer két mondatot emelte ki : „Egységes homlokzat mögött ellentétes hatások munkálkodnak. Senki nem tudja megmondani, merre tart majd a szervezet”. És: „A testvériség fiatalabb tagjai nyitottabbak a világra, mohón akarják a belső reformot és lenyűgözi őket a török példa.”
Ramadan – akinek nagyapja alapította a Muzulmán Testvériség mozgalmat, mint írja, múlt század harmincas éveiben válaszul a cionista erőszakos terjeszkedésre – emlékeztet arra, hogy nagyapja, Hasszan al-Banna elutasította az erőszak alkalmazását Egyiptomban annak ellenére, hogy azt legitimnek tartotta Palesztinában a cionista Stern és Irgun terrorbandákkal szembeni ellenállásban. Nagyapját 1949-ben az egyiptomiak a brit megszállók parancsára megölték. 1952-től kezdve – a nasszeri forradalom után - a betiltott testvériség tagjainak egy részét az egyiptomi titkosszolgálat megölte és megkínozta. Sokan külföldre menekültek, így Törökországba, Indonéziába, Szaúd-Arábiába és nyugati országokba. A testvériségen belüli sokszínűség elsősorban ennek tudható be: e tagok miután integrálódtak közegükbe, kapcsolatba kerültek az ottani áramlatokkal – kezdve a szaúdi vahhabizmustól a nyugati demokrácia és szabadság eszméiig. Ramadan szerint „sem az Egyesült Államok, sem Európa, nem is szólva Izraelről, nem fogja egykönnyen megengedni az egyiptomi népnek, hogy álma a demokráciáról és szabadságról megvalósuljon. De ami Tunéziából kiindulva most megy végbe Egyiptomban, az megváltoztatta a Közel-Keletet és a félelmet már Mauritániától Szaúd-Arábiáig érzik az uralkodók, akik félelmükben hajtanak végre gyors reformokat rendszerük bukása elodázására. Ramadan esszéjének utolsó mondata így szól: „Végül csak az összes, nem erőszakos politikai erőket magába foglaló demokráciák hozhatnak békét a Közel-Keletnek – mégpedig olyan békét, amelynek tiszteletben kell tartania a palesztinok méltóságát”.
Merre tart a Muzulmán Testvériség? címen írt véleménycikkéből a szerkesztőség ezt a kétszer két mondatot emelte ki : „Egységes homlokzat mögött ellentétes hatások munkálkodnak. Senki nem tudja megmondani, merre tart majd a szervezet”. És: „A testvériség fiatalabb tagjai nyitottabbak a világra, mohón akarják a belső reformot és lenyűgözi őket a török példa.”
Ramadan – akinek nagyapja alapította a Muzulmán Testvériség mozgalmat, mint írja, múlt század harmincas éveiben válaszul a cionista erőszakos terjeszkedésre – emlékeztet arra, hogy nagyapja, Hasszan al-Banna elutasította az erőszak alkalmazását Egyiptomban annak ellenére, hogy azt legitimnek tartotta Palesztinában a cionista Stern és Irgun terrorbandákkal szembeni ellenállásban. Nagyapját 1949-ben az egyiptomiak a brit megszállók parancsára megölték. 1952-től kezdve – a nasszeri forradalom után - a betiltott testvériség tagjainak egy részét az egyiptomi titkosszolgálat megölte és megkínozta. Sokan külföldre menekültek, így Törökországba, Indonéziába, Szaúd-Arábiába és nyugati országokba. A testvériségen belüli sokszínűség elsősorban ennek tudható be: e tagok miután integrálódtak közegükbe, kapcsolatba kerültek az ottani áramlatokkal – kezdve a szaúdi vahhabizmustól a nyugati demokrácia és szabadság eszméiig. Ramadan szerint „sem az Egyesült Államok, sem Európa, nem is szólva Izraelről, nem fogja egykönnyen megengedni az egyiptomi népnek, hogy álma a demokráciáról és szabadságról megvalósuljon. De ami Tunéziából kiindulva most megy végbe Egyiptomban, az megváltoztatta a Közel-Keletet és a félelmet már Mauritániától Szaúd-Arábiáig érzik az uralkodók, akik félelmükben hajtanak végre gyors reformokat rendszerük bukása elodázására. Ramadan esszéjének utolsó mondata így szól: „Végül csak az összes, nem erőszakos politikai erőket magába foglaló demokráciák hozhatnak békét a Közel-Keletnek – mégpedig olyan békét, amelynek tiszteletben kell tartania a palesztinok méltóságát”.
Mai lapszemlénkben egyetlen cikket ismertettünk: Tariq Ramadánét, az Oxford Egyetem mai iszlám tanulmányok professzoráét, aki a világon az egyik legbefolyásosabb gondolkodó általában, és különösen szakterületén, az iszlám-kutatásban.
A ma 48 éves Ramadan Hassan al-Banna unokája, aki Egyiptomban 1928-ban alapította a Muzulmán testvériséget. Eddig 15 könyvet publikált. Legutóbbi kötetének címe A jelentés nyomában – a pluralizmus filozófiájának kifejtése.
Igen ritka alkalom, hogy egy ilyen „veszélyes” gondolkodót kér fel a New York Times/International Herald Tribune nézetei kifejtésére, és mai cikke kapcsán döntöttünk úgy, hogy ma őt mutatjuk be olvasóinknak.
Ramadan 1962-ben született Genfben. Filozófiát és francia irodalmat tanult az egyetemen, majd a Genfi Egyetemen szerezte meg arab- és iszlám szakon a doktorátusát.
2005-ben kezdett tanítani az Oxord Egyetemen (St. Antony’s College).
Közben tanított a hollandiai Rotterdamban az Erasmus Egyetemen, de az egyetem egy idő után eltanácsolta őt, ami – Ramadan szerint – az ottani iszlámgyűlölet eredménye volt.
A két havonta megjelenő Foreign Policy című amerikai folyóirat decemberi különszáma a 2010-ben a világon legbefolyásosabb gondolkodói közül őt tartotta a 46-nak. (Műhelyünk véleménye szerint a folyóirat idei rangsorában Ramadan jelentősen felértékelődik.)
Ramadan 2004 februárjában elfogadta egy amerikai egyetem ajánlatát, hogy ott is tanítson, de az amerikai külügyminisztérium nem engedte beutazni, „ideológiai” alapon, az USA Hazafias Törvénye „ideológiai kizárási bekezdésére” hivatkozva.
A rákövetkező években az Egyesült Államok vezető emberjogi szervezetei több pert indítottak az amerikai kormánydöntés ellen, míg végre – 2009 júliusában egy amerikai szövetségi fellebbviteli bíróság az alsóbb szintű döntéseket megváltoztatva kötelezte az amerikai külügyminisztériumot a vízumtilalom törlésére. 2010. január 20-án azután Hillary Clinton amerikai külügyminiszter végrehajtotta a bíróság döntését és aláírta a vízumtilalom megszüntetéséről szóló iratot. Tavaly április 8-án azután Ramadan professzor New Yorkban a Cooper Union zsúfolt auditóriumában („ennyien ott még nem voltak”, mondta akkor műhelyünk egyik tagjának egy new yorki egyetemi tanár résztvevő) megtarthatta első előadását egy vitaesten, amelynek témája az volt, hogy a nyugati országoknak milyen mértékben kellene támogatniuk a muzulmán nemzeteket.
Tariq Ramadánt a képernyőn legutoljára három napja láthattuk az Al-Dzsazíra katari televízióban, amint a radikális szlovén filozófussal, Szlavoj Zizekkel beszéltek az egyiptomi eseményekről.
Annyit elmondhatunk: ilyen izgalmas beszélgetést egyetlen globális televízióban nem láthattunk azóta, hogy Tunéziában kitört a forradalom. De előtte se nagyon.
Ordosz műhely
A ma 48 éves Ramadan Hassan al-Banna unokája, aki Egyiptomban 1928-ban alapította a Muzulmán testvériséget. Eddig 15 könyvet publikált. Legutóbbi kötetének címe A jelentés nyomában – a pluralizmus filozófiájának kifejtése.
Igen ritka alkalom, hogy egy ilyen „veszélyes” gondolkodót kér fel a New York Times/International Herald Tribune nézetei kifejtésére, és mai cikke kapcsán döntöttünk úgy, hogy ma őt mutatjuk be olvasóinknak.
Ramadan 1962-ben született Genfben. Filozófiát és francia irodalmat tanult az egyetemen, majd a Genfi Egyetemen szerezte meg arab- és iszlám szakon a doktorátusát.
2005-ben kezdett tanítani az Oxord Egyetemen (St. Antony’s College).
Közben tanított a hollandiai Rotterdamban az Erasmus Egyetemen, de az egyetem egy idő után eltanácsolta őt, ami – Ramadan szerint – az ottani iszlámgyűlölet eredménye volt.
A két havonta megjelenő Foreign Policy című amerikai folyóirat decemberi különszáma a 2010-ben a világon legbefolyásosabb gondolkodói közül őt tartotta a 46-nak. (Műhelyünk véleménye szerint a folyóirat idei rangsorában Ramadan jelentősen felértékelődik.)
Ramadan 2004 februárjában elfogadta egy amerikai egyetem ajánlatát, hogy ott is tanítson, de az amerikai külügyminisztérium nem engedte beutazni, „ideológiai” alapon, az USA Hazafias Törvénye „ideológiai kizárási bekezdésére” hivatkozva.
A rákövetkező években az Egyesült Államok vezető emberjogi szervezetei több pert indítottak az amerikai kormánydöntés ellen, míg végre – 2009 júliusában egy amerikai szövetségi fellebbviteli bíróság az alsóbb szintű döntéseket megváltoztatva kötelezte az amerikai külügyminisztériumot a vízumtilalom törlésére. 2010. január 20-án azután Hillary Clinton amerikai külügyminiszter végrehajtotta a bíróság döntését és aláírta a vízumtilalom megszüntetéséről szóló iratot. Tavaly április 8-án azután Ramadan professzor New Yorkban a Cooper Union zsúfolt auditóriumában („ennyien ott még nem voltak”, mondta akkor műhelyünk egyik tagjának egy new yorki egyetemi tanár résztvevő) megtarthatta első előadását egy vitaesten, amelynek témája az volt, hogy a nyugati országoknak milyen mértékben kellene támogatniuk a muzulmán nemzeteket.
Tariq Ramadánt a képernyőn legutoljára három napja láthattuk az Al-Dzsazíra katari televízióban, amint a radikális szlovén filozófussal, Szlavoj Zizekkel beszéltek az egyiptomi eseményekről.
Annyit elmondhatunk: ilyen izgalmas beszélgetést egyetlen globális televízióban nem láthattunk azóta, hogy Tunéziában kitört a forradalom. De előtte se nagyon.
Ordosz műhely
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése