Tatarsztan, a tolerancia földje

Az Oroszvilág cikke

Az orosz-tatár együttélés minta lehet

 

Az Open Democracy számára készített elemzésében a kazányi Oleg Pavlov a tatarsztani toleranciára hívja fel a figyelmet, ami minta lehet a többi oroszországi régió számára is az egyre erősödő nacionalista hangulat árnyékában.

Január 7-én, a pravoszláv karácsonykor számos üdvözlést kaptam – kezdi írását Pavlov. A köszöntők többsége muszlim tatár volt, kollégák, barátok. „Tatarsztanban ugyanis így járja.”

A „tolerancia” szó csak néhány éve jelent meg a helyi politikai-közéleti nyelvhasználatban, jelentését még csak ízlelgetik a helyiek. A népek barátságát sem nagyon hangoztatják, de nem is kell, mert itt ez az élet alapvető normái közé tartozik.

Kazányban két kultúra él egymás mellett, a tatár és az orosz. A müezzin imára szólító éneke keveredik a pravoszláv templomok harangszavával.

Kazányt 1552-ben foglalták el IV. Iván, ettől kezdve indult meg az oroszok intenzív betelepülése a tatárok lakta vidékre. Sokan a tatárokat úgy képzelik el, mint valami nomád pusztai lovasnépet, holott letelepedett népességről van szó, fejlett városias kultúrával, földműveléssel. Erről tanúskodik a rendkívül ízletes tatár konyha is, leveseivel és süteményeivel, míg a nomádok számára hagyományosan a legfőbb táplálék a hús.

A Volga és a Káma mentén élő kipcsak törököket a 13. század, a mongolok („tatárok”) hódítása után kezdték tatárnak nevezni, előtte viszont ezt a területet a muszlim Volgai Bulgária foglalta el.

A tatár-orosz együttélés tehát mintegy 500 éve tart. A tatárok aktívan részt vettek a Pugacsov-féle felkelésben, s legfeljebb az orosz államban és elitben láttak ellenfelet, és nem az egyszerű orosz muzsikokban, aki semmivel sem éltek jobban, mint ők. Igaz, 1552 után Moszkva a tatárok megkeresztelését forszírozta, de ez nem járt különösebb sikerrel. A tatárok szabadon kereskedhettek, és alkalmasint több privilégiummal rendelkeztek, mint az orosz kereskedők, kazányi tatár kupecek szállították az árut Közép-Ázsiába, Buharába, Perzsiába, Bagdadba és vissza a Volgához…

A tatár nemzeti mentalitás egyik jellemzője a más népek képviselőivel szembeni türelem, megértés, „tolerancia”. Egy falun szocializálódott tatár értelmiségi visszaemlékezése szerint anyja így nevelte őt: „Ha idegenek érkeznek a faluba és rosszul viselkednek, ne siess elítélni őket. Hisz ők is emberek.”

A tatarsztani oroszok nem kisebb toleranciáról tesznek tanúbizonyságot. A köztársaság felső vezetésében immár húsz éve nincs egyetlen szláv nevű sem. Bár ez talán nem is a nacionalizmus, hanem a korrupció és a zárt klánrendszer következménye. Az emberek ezt megértik, és azt is, hogy a tatároknak „nincs más hazájuk”. A tatarsztani hatalomban lényegében minden ember „valakinek a valakije” és egy egyszerű tatárnak ugyanúgy nincs semmi esélye bekerülni a hatalom sáncai mögé, mint egy orosznak.

Az Orosz Föderáció felső vezetésében is találhatók tatárok. Oroszország belügyminisztere, Rasid Nurgalijev tatár és Elvira Nabiullina gazdasági miniszter is tatár nemzetiségű.

Tatarsztanban nagyon sok a vegyesházasság, ami szintén fontos szerepet játszik a nemzetiségi béke megőrzésében. A tatár és az orosz kultúra sajátos módon keveredik a Volga mentén, de nem kioltva egymást, hanem megőrizve a nemzeti tradíciókat.

A vallási béke is jellemzője Tatarsztannak, bár 1991 után jóval több mecset épült, mint keresztény templom, de ennek az is oka, hogy a vallásüldözést jobban megszenvedte az iszlám. A tatár muszlim és pravoszláv orosz vallási vezetők rendszeresen gesztusokat tesznek egymásnak, a tatár politikai vezetés támogatást nyújtott keresztény templomok, monostorok rekonstrukciójához. Kazányban iszlám egyetem és pravoszláv szeminárium is működik.

Bár a tatárok közül szinte mindenki tud oroszul, az oroszokra nem jellemző, hogy beszélnének tatárul. Azért néhány tucat tatár szót, kifejezést minden tatarsztani orosz ismer. Ha valaki csak a „rahmat” (köszönöm) szót ismeri, azzal is kifejezi tiszteletét a másik iránt.

A ’90-es évek elején Tatarsztanban is fellángolt az etnikai nacionalizmus. A csúcspont az 1991. október 15-i tatár nacionalista tüntetés volt, de pogromok akkor sem voltak, az oroszok kiűzésére tett javaslat nem kapott támogatást. Tatarsztan végül magas fokú autonómiát kapott az Orosz Föderáción belül. A nyugalom azóta is tart, bár vannak aggasztó jelek.

A vészjelek azonban kívülről érkeznek Tatarsztanba. A nacionalizmus megerősödése, az észak-kaukázusi nyugtalanság Tatarsztanban is a nacionalista tendenciák megerősödéséhez vezethet, ami viszont senkinek nem lenne jó…

(Oleg Pavlov: Friends and neighbours: religious harmony in Tatarstan?, opendemocracy.net)