2006 januárjában érkeztem meg Szudánba. Amikor az Új Szónál kiderült, hogy Szudánban élek, több cikk megírására is felkértek – 2008 januárjában a Szalonban meg is jelent egy terjedelmes összeállítás. Bevallom, rendszeresen szeretném az otthoni olvasót tudósítani az itteni eseményekről, mert úgy érzem, ezzel a kontinenssel csak az törődik, aki elefántokat és oroszlánokat akar látni egy szafari keretén belül. Az afrikai országokban mindent más irányít. Az itteni államok nem önállóak, még akkor sem, ha önállóságukat véresebbnél véresebb szabadságharcok során szerezték meg a britektől, a franciáktól, az olaszoktól, a belgáktól és még ki tudja, kiktől. Afrika a mai napig kolonizált vagy fuldoklik a kolonizáció hagyatékától, illetve újabb kolonizáló, például az Amerikai Egyesült Államok feni rá a fogát.
Már vagy két éve készülök ismét Darfúrról írni, hisz Szudánnal kapcsolatban a médiában ez a nagy sztori. Nem kellett sokáig itt élnem, hogy észrevegyem a Nyugat Szudánnal szembeni elfogultságát, és megdöbbentett az események félremagyarázása és a túlzások mértéke. A tudósítást egyre csak halogattam, mert rá kellett ébrednem, a darfúri helyzet rendkívül bonyolult, és mint egy jól megírt regényben, itt is rengeteg szálon futnak cselekmények.
A feladathoz akkor kaptam leginkább kedvet, amikor a szudáni elnök, Omar Al Basír ellen a Nemzetközi Büntetőtörvényszék elfogatóparancsot adott ki. Rendkívül felháborított a tény, nem azért, mert magam vagy bárki a családomban esetleg vérbeli Al Basír-szurkoló volna, hanem mert egyszerűen elég volt a nyugati hatalmak szemtelen neokolonizációs praktikáiból. Azt nem hiszem, hogy a darfúri atrocitásokban az elnök teljesen ártatlan, hiszen vitathatatlan, hogy anyagilag s fegyverekkel is támogatta a dzsandzsavid milicistákat, hogy elnyomják a 2003-ban Darfúrban kitört lázadást. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy valakit népirtással vádoljanak, és mindenféle egyéb törzsi villongásokat, dominanciára törő csoportok kegyetlenkedéseit is az ő nyakába varrják. Azt sem hiszem, hogy Szudán az egyetlen ország a világon, ahol a hatalmon levő kormány elleni puccskísérletnek induló felkelést ne fegyveres úton és erőszak alkalmazásával próbálnák megállítani. Talán nehéz a sok hazugság után elhinnie az olvasónak, de Omar Al Basír nem a legrosszabb vagy legkegyetlenebb elnök Afrikában. Nem is a legnépszerűbb, még itthon sem, sőt, nagyon sokan nyíltan szemben állnak vele, de a mindennapi embernek az számít, hogy most béke és relatív biztonság van az országban a nyolcvanas évek mérhetetlen káosza után.
Az elmúlt pár évben megindult a fejlődés, végre van remény, hogy az évtizedes bajokból az ország kilábaljon. Áprilisban elnökválasztás lesz Szudánban, és minden bizonnyal Omar Al Basír kapja a legtöbb szavazatot. Ez nem azért lesz, mert meghamisítják majd a szavazólapokat és ezerszámra követnek majd el visszaéléseket, s nem is azért, mert a szudáni nép imádja az elnökét. Arra, hogy valószínűleg miért ő lesz az elnök, nagyon egyszerű a válasz: a jelöltek közül ő a legkevésbé rossz választás.
Számomra, mivel itt élek, elképesztő és felháborító az a tudatlanság és elfogultság, amivel a sajtó láttatja a szudáni problémát. Miután észak és dél megkötötték a békét, és aránylag nyugalom van az ország nagy részén, azonnal rá kellett irányítani a figyelmet Darfúrra, amely egyre fontosabbá válik az amerikai kolonizációs törekvésekben. Azt sem óhajtja valahogy senki észrevenni, hogy Szudán káoszának a magvait már a britek elvetették, akik fennhatóságuk idején az országot vallásilag és etnikailag megosztották. Már akkor dominanciára segítettek bizonyos csoportokat, már akkor is elválasztották az ország északi és déli részeit, lehetetlenné téve még az utazást is a két terület között. Az oszd meg és uralkodj elve Szudánban is remekül működött, s a britek távozása után azonnal ellenségeskedést szított. Már a polgárháború hátterében is az olaj állt, s ez érvényes a darfúri problémára is. Talán kevesen tudják, de feltevések szerint a dél-szudáni olaj mennyiségében és minőségében vetekedhet a szaúdi olajtartalékokkal. A Darfúrban talált olajat pedig még el sem kezdték kitermelni, egyelőre csak a létezéséről tudnak. Nem mellékesen Szudán a világ egyik legnagyobb uránlelőhelye, s az itt található réz tekintetében is a világelsők közt foglal helyet. De hogy megértsük a darfúri problémát, előbb meg kell vizsgálnunk Szudán olajkitermelésének történetét.
Az olajkitermelés kezdetei és játékosai
A Chevron mérnökei az 1970-es években találtak olajat Szudán déli területein. Az akkori elnök, Dzsaafar Nimeri a szovjeteknek hátat fordítva meginvitálta a Chevront az olaj kitermelésére. Ekkor kezdődött meg a dominanciára törő, az olajt birtokolni vágyó résztvevők háborúja, amely később széles polgárháború lett, s amelyet a nemzetközi szervezetek és a sajtó segítségével egyszerűen vallásháborúként adott el a déli országrész, illetve az ott élő, egymás közt is általában konfliktusban álló törzsek. A Chevron alkalmazottait számtalanszor megtámadták, s a több áldozatot követő támadások után a cég 1984-ben felfüggesztette az olajkitermelést. Ezeken a régi, magukra hagyott olajmezőkön kínai segítséggel, technológiával és szakemberekkel folytatódott a munka. Kína a szudáni olajkitermelésbe 1999-től 15 milliárd dollárt fektetett be, s az egyik jelenlegi legnagyobb olajfinomító társtulajdonosa. Az ország a nyolcvanas évek közepétől nemzetközi szankciók alá került, amelyek alól érdekes módon az amerikai Mobil (1999-től ExxonMobil) mentesült, és csak 2003-ban adták el részvényeiket a malajziai Petronasnak. Az amerikai kormány ugyanígy távozásra kényszerítette Szudánból a kanadai Talisman olajtársaságot, amely részvényeit egy indiai cégnek volt kénytelen eladni, majd a Shell Oilt, amelyet az OiLibya vett meg.
Csád szerepe
Időközben a Chevron és az amerikai Mobil továbbra is Csádban maradtak, a szomszédos, rivális országban, amelynek több száz kilométernyi határa van Darfúrral. Csádban az amerikai érdekeltség könnyen segítő kézre akadt Idrisz Deby, az elnök személyében. Miért is van szükség Csádra? Ismét nagyon egyszerű a válasz: az Egyesült Államok és a Nemzetközi Világbank finanszírozta olajvezeték, amely jelenleg Csádtól a kameruni tengerpartig húzódik, csak egy része annak a tervezett afrikai olajvezetéknek, amellyel az USA a teljes afrikai olajkitermelést irányítani szeretné. Ezért támogatták anyagilag és fegyverekkel az önállóságra törekvő Dél-Szudánt, majd miután Darfúrban is találtak olajat, az ottani lázadóknak is érkeztek fegyverszállítmányok, jórészt csádi segítséggel. A Csád és Szudán közti határvidékről azt is érdemes tudni, hogy állandó viszályok otthona. Nem csupán azért, mert a két kormány nem képes megegyezni néhány terület hovatartozásáról, hanem azért is, mert az itt élő pásztorkodó nomádok jönnek-mennek a két határ közt, s a törzsi konfliktusok elől a résztvevők gyakran menekülnek át a határ másik oldalára. Rengeteg a szudáni a csádi oldalon és fordítva, s a hasonló elemeken keresztül könnyű mindkét országnak provokálnia egymást, s a határ túloldalán véres csetepatékat rendeznie.
A darfúri konfliktus kezdetei
A „dár fúr” kifejezés két arab szót takar, jelentésük: a fúr törzs háza, illetve otthona. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a fúrok az egyedüli darfúri törzs. Vitathatatlanul ők a legnagyobb törzs, de a tőlük kisebb, több mint 30 törzsnek is éppen olyan hegemóniára törő ambícióik vannak, mint a fúroknak. A konfliktusok eredeti oka nem is az olaj volt, hisz azt csak sokkal később fedezték fel. Az itt élő törzsek pásztorkodással, állattenyésztéssel foglalkoznak már évszázadok óta. Számukra létfontosságú a legelőhelyek és kutak birtoklása. Mivel Afrikának e térsége egyre szárazabb, egyre kevesebb a csapadék, a sivatag egyre nagyobb teret hódít, sokkal kevesebb manapság a jó legelő és kút, s számuk évről évre csökken. Az itt élő törzsek konfliktusai a múlt során is szinte mindig a legelők és a víztartalékok birtoklásából adódtak. A darfúri lázadók két nagy csoportja a tucatnyi kisebb mellett az Igazság az Egyenlőségért Mozgalom (JEM), valamint a Szudáni Felszabadító Hadsereg (SLA). A csoportok véleménye szerint a szudáni kormány elhanyagolja Darfúrt, és fegyveres ellenállásuk célja a rezsim megdöntése volt. 2003 februárjában indítottak támadást a darfúri kormánypozíciók ellen. A konfliktus kezdetét vette, de korántsem volt olyan széles és tragikus, mint amilyen ma. Abban, hogy ennyire kiszélesedett, az amerikai adminisztrációnak is nagy szerepe van. Az ő anyagi támogatásuknak és meggyőzőtehetségüknek köszönhetően a csádi elnök „az iszlám terrorizmust” megállítandó, nyíltan beleavatkozott a konfliktusba. Ekkor kezdődött el a mindenki mindenkit öl tragédiája, s korábbi törzsi sérelmekért is bárki büntetlenül bosszút állhatott, hisz mindent rá lehetett fogni a kormányhadseregre. Sokkal hihetőbb, hogy a kormánycsapatok ölik a darfúriakat, mint az, hogy a darfúriak ölik a darfúriakat. És valahogy azt is el lehet a tudatlan közönségnek adni, hogy a kartúmi arab iszlamista rezsim népirtást követ el az „afrikai etnikum” ellen. Ami nonszensz, hisz a darfúri törzsek is mind az iszlám hívei, mind afrikaiak, mindig is itt éltek és mindannyian használják az arab nyelvet, amely az egyetlen közvetítő nyelv az országszerte több száz törzsi nyelv között. Az is teljességgel nevetséges, hogy ráfogják a kínai kormányra, fegyvereikkel lövöldözik az ártatlan lakosságot. Darfúrba rengeteg csatornán keresztül érkezik fegyver. Itt szinte minden férfinak van fegyvere, amellyel legeltetett állataikat védelmezik a rablótámadások vagy egészen egyszerűen a vadállatok ellen.
A konfliktus valódi számadatai
A darfúri „népirtás” körüli politikai propaganda akkor kezdődött, amikor a Csád–Kamerun olajvezetéket üzemeltetni kezdték. Az amerikai adminisztráció, a sajtó, illetve az USA-hoz és az ENSZ-hez közel álló segélyszervezetek kezdték el a népirtás kifejezést használni. Hamarosan olyan hollywoodi sztárokat is megnyertek a propagandához, mint George Clooney vagy Mia Farrow. Ők ketten többet vélnek tudni az egész darfúri helyzetről, mint például az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezet, mely a kezdettől fogva jelen van Darfúrban. A szervezet egyik tagja a Nemzetközi Büntetőtörvényszék Al Basír elleni ítélete után élő tévéműsorban nyilatkozta, hogy a meggyilkoltak és menekültek száma eltúlzott, s ez az ítélet csak ront a darfúriak helyzetén. Ha a számokra vagyunk kíváncsiak, teljesen haszontalan dolog az ENSZ adatait figyelembe venni. Kétségtelenül ők a leghangosabbak, és sikeresen el is nyomnak minden más hangot a háttérben. Az igazság az, hogy nincsenek pontos számadatok. A már említett törzsi villongások, fosztogatások miatt óriási a népvándorlás Darfúrból a menekülttáborok felé. De nem mindegyik támadás hátterében állnak a kormány által felbérelt milíciák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése