Mohamed Ali visszatér?

A Nemzeti Sport cikke

Már másfél évtizede Parkinson-kór sújtotta Muhammad Alit, amikor tizenegy évvel ezelőtt egyszer csak azt közölte egy komoly lapnak adott interjújában: keményen készül, hogy visszatérjen a ringbe. A hírügynökségek által világgá röpített információ hallatán mindenki hüledezett és csóválta a fejét, de csak másnapig – az 57 éves egykori világbajnok ugyanis jelezte: csupán viccelt, mert kíváncsi volt, vajon figyelnek-e még rá.

Ali 57 éves korában a visszatérésével viccelődött

1999. október 18-án kapott szárnyra a hír: a visszatérését fontolgatja Muhammad Ali, a nehézsúlyú ökölvívás egyik legnagyobb alakja. A 1960-as római olimpián még Cassius Clay néven félnehézsúlyban ötkarikás aranyérmet szerző, majd profiként a legfelső kategóriában háromszor is világbajnoki címig jutó bokszlegenda a Newsweek magazinnak adott interjújában jelentette be a döntését:

„Keményen elkezdtem edzeni, de még legalább tizenhét kilót le kell fogynom – nyilatkozta az ekkoriban már 57 éves exbunyós, aki 1984 óta Parkinson-kórban szenvedett. – Az egész világ meg fog döbbenni, milyen jó formában leszek. Két-három ellenféllel szeretnék összecsapni, lehetőleg tizenöt menetben. Eltáncolok előlük és szétverem őket. Azért lesz szükségem több vetélytársra, mert egyikük sem bírja majd tovább öt menetnél." A „Legnagyobb" a sportág egyik „szentélyében", a New York-i Madison Square Gardenben szándékozott szorítóba lépni, de a tervezett bemutató időpontjáról elsőre semmi nem derült ki.

A több hírügynökség által is továbbadott hír azonban nemcsak első hallásra tűnt hihetetlennek. A súlyos betegségben szenvedő egykori klasszis utoljára még 1981-ben, a Trevor Berbick elleni vesztes találkozón húzott bokszkesztyűt, azaz nem kevesebb mint 18 esztendőnyi kihagyás után kellett (volna) ringbe szállnia.

A mondandója ugyan már a régi Alit idézte, ám az is biztosnak tűnt, hogy az egészségi állapota, valamint az orvosok aligha engedélyezik számára a küzdelmet. Ilyen életkorban amúgy sem jellemzőek a hasonló fellépések...

Sokan persze a többieknél is határozottabban kételkedtek Ali szavaiban: „Teljességgel lehetetlen, hogy ismét ringbe lépjen. Legfeljebb akkor van erre esély, amikor december elején a Madison Square Gardenben kitüntetik az évszázad legjobb sportolóit" – jelentette ki például Ben Watt újságíró.

A találgatások főszereplője aztán nem hagyta túlságosan összekuszálódni a szálakat, mert már másnap nyílt levélben lelőtte a saját maga által felröppentett kacsát: „Elnézést kérek mindenkitől, de csak vicceltem, amikor a visszatérésemről beszéltem. Estemben sincs még egyszer bokszolni. Ugyanakkor nagyon jólesett, hogy még mindig ennyire érdekes vagyok az emberek számára. Bevallom, tetszett, hogy minden híradás rólam szólt."

Ez egyébként régen sokszor volt így vele „igaziból" is. Ötven évvel ezelőtt még csak részben, hiszen az amatőr olimpiai bajnokokat a tengerentúlon nem övezte akkor érdeklődés, mint idehaza vagy általában a szocialista országokban. 1964-ben viszont már a hivatásosok között lett világbajnok (Sonny Liston megverésével), ráadásul a leglátványosabb kategóriában, nehézsúlyban.

Újabb három esztendő múlva is fő témát jelentett, amikor a vietnami háborúba kellett volna indulnia, ő azonban megtagadta a katonai szolgálatot, mégpedig vallási okokra hivatkozva, hiszen vb-trónra kerülésének időszakában muszlim lett (azon belül is az egyik harcias irányzat híve – ekkor változtatott nevet –, amelyet később szelídebb irányzatra váltott).

Tettéért ötéves börtönbüntetésre és tízezer dolláros pénzbüntetésre ítélték, és szinte ezzel egyszerre bevonták a bokszengedélyét is, valamint megfosztották a címétől. Bár Ali fellebbezett, ezt követően még három és fél évet kellett várnia, míg végül az amerikai Legfelsőbb Bíróság neki adott igazat. Ez idő alatt inaktív volt, noha ezek lehettek volna bokszkarrierjének csúcsévei...

Pályafutása legemlékezetesebb csatáit Joe Frazierrel vívta. 1971. március 8-án New Yorkban rendezték a „XX. század összecsapása" (The Fight of the Century) néven beharangozott mérkőzést, melyet riválisa nyert meg, egyhangú pontozással. 1974-ben ugyanott ismét megvívtak egymással, és ekkor már Alit hirdették ki győztesnek a bírók. 1974. október 30-án Zaire fővárosában, Kinshasában visszaszerezte a világbajnoki övét, miután kiütötte George Foremant – ez volt a „Dzsungelharc" (The Rumble in the Jungle).

A harmadik Ali–Frazier ütközetre a Fülöp-szigeteken került sor 1975. október 1-jén, ez volt a „Manilai Thriller" (Thrilla in Manila), melyen nagyon kemény harc zajlott. Mindketten borzasztó fáradtak voltak a 14. menet végére, és Frazier majdnem vakon küzdötte végig ezt a felvonást, mivel az egyik szeme már 1964-1965 óta sérült volt, a másik pedig a sok ütéstől sérült meg a meccs során.

Amikor kikerültek a sarokba a 14. menet után, Ali azt mondta, nem tud visszamenni az utolsóra, de ezt senki nem vette tudomásul. Ám nem volt ideje bedobni a törölközőt, mivel Frazier edzője – bunyósa beleegyezése nélkül – megelőzte ezzel... Ez a találkozó beváltotta a hozzá fűzött reményeket és a mai napig a XX. század összecsapása maradt.

A „Legnagyobb" 1978-ban vesztette el a trónját, mégpedig Leon Spinks ellen, akit utóbb megvert, vagyis megint ő lett a Greatest. Larry Holmestól viszont 1980-ban T.K.O-val szenvedett vereséget, majd a Berbick elleni búcsújáról már szóltunk. Összesen 61 csatát vívott, 56-ot megnyert (37-et idő előtt), és öt veresége közöl csupán kettő született a fénykorában (Ken Nortontól, illetve az említett módon Fraziertől), a többi már a visszavonulását „előkészítő" befejező fázisban, az utolsó négy szereplésekor.

Az Évszázad sportolójának (Sport Illustrated), egyben az Évszázad sportszemélyiségének (BBC) a mérlegén kívül elsősorban a fentebb röviden vázolt fantasztikus csatái és nagy talpra állásai alapozták meg a nimbuszát, de legalább ennyire a sajátos bokszstílusa és az egyéni beszólásai is. Nos, ha 1999-ben vissza nem is tért újra, legalább ez utóbbiakból ízelítőt kaphatott az utókor is...