Kuvait betiltja a tükörreflexes fényképezőket

Kiss Ádám Zoltán cikke a Prim Híreken

A fényképezés nem emberábrázolás,
hanem a valóság leképezése:
mi a gépet és az embert
 is ábrázoljuk.

A most életbe lépett szabályozás meglepő a nyugati fül számára, az arab országban a jövőben nem lehet DSLR gépeket használni.


A közelebbről meg nem indokolt rendelkezés hátterében minden bizonnyal az iszlám világban sem teljesen letisztázott kérdés állhat, miszerint az emberábrázolás a próféta akarata ellen való, avagy sem. Ez a kérdés több száz évre visszatekintő vita forrása magán az iszlám világon belül is, egyes nézetek szerint csak az emberábrázolás a tilos, erre vezethető vissza többek között a rendkívül díszes, mértani formákra épülő arabeszk kialakulása is. Más csoportok minden állat, sőt élőlény, tehát növény ábrázolását is tilalmasnak tartják, de a másik szélsőség sem ismeretlen, sokan a teljes ábrázolási szabadságot sem tartják a szent könyvek ellenébe álló cselekedetnek.

Akárhogy legyen is, tény, hogy a rendelkezés már technika oldala miatt is igen ellentmondásos. A kifejezetten DSLR gépekre vonatkozó tilalom nehezen érthető, ráadásul a mai világban már szinte nehéz olyan mobiltelefont venni, mely nem rendelkezik beépített kamerával, sok eszköz pedig már a 8, 12, 16 megapixeles határokat ostromolja. Az intézkedés alól kivételt képeznek a Kuvaitban regisztrált újságírók, fotósok, ám a rendelkezés vonatkozik minden ilyen papírral nem bíró kuvaiti polgárra, valamint a turistákra is.

Újabb provokáció

A Bors cikke


Frederique Daubaul különleges fotó sorozatot készített muzulmán női viseletekről, melyeken a valódi arcokat divatmagazinokból kivágott modellek helyettesítik.


Köztudott, hogy egyes arab országokba a nőknek a jellegzetes, egész testet és arcot takaró viseletet kell hordaniuk. (Köztudott ez azok birkák számára, akik a valóság helyett mondjuk a Borsból tájékozódnak. Az iszlám legtöbb irányzata szerint a muszlim nők nem kötelesek az arcuk elfedésére. Arról nem is beszélve, hogy a muszlimok 82% nem arab. S az arcot elfedő burkát történetesen a nem-arab Afganisztánban és Pakisztánban hordják. - szerk.) Ez a sokat vitatott ruhadarab, a burka, ihlette Frederique Daubaul francia képzőművész alkotásait, aki Hide and Seek, azaz Bújócska című fotósorozatával hatalmas vihart kavart a divat és művészéletben. 

Arcot "kaptak" a burkát viselő nők? Vagy zombik?
Fotó: Frederique Daubaul

A divatmagazinokból kivágott női arcok takarják a ruha alatt, láthatatlan tekintetet. A kérdés persze az, hogy a művész ezt polgárpukkasztásnak vagy figyelemfelkeltésnek szánta…

A képek igencsak megosztják a közvéleményt, hisz a divat és trendek végtelen világa ütközik az arab hagyományokkal, és egyben burkoltan rávilágít a közel-keleti nők elnyomására is. (A nőket valójában épp Nyugaton nyomják el, ahol nem hordhatják azt, amit szeretnének - szerk.)

Fotókiállítás Tunézia muszlim és zsidó arcairól

A Budapesti Művelődési Központban megnyitotta kapuit a – VILÁGVALLÁSOK–VALLÁSVILÁGOK programsorozat keretében a ZSIDÓ KULTÚRA NAPJAI alkalmából 

– TERRI POTOCZNA: Tunézia zsidó és muszlim arcai 

A kiállítást Csizmadia Alexa művészettörténész nyitotta meg. 

TERRI POTOCZNA tunéziai zsidó és muszlim arcokat ábrázoló fotói már önmagukban is a kultúrák közötti egyszerű – különös kapcsolatokat példázzák, és azt, hogy milyen természetességgel lehet pusztán csak egy másik embernek tekinteni az idegent, aki szembejön velünk – a saját utcánkban, vagy a világ túlsó oldalán, mindegy. 

A művész életrajza pedig szintén az átjárhatóságot és otthonosságot sugallja, már ami a világban való létet illeti.

Terri Potoczna Londonban született, lengyel származású brit fotóművész. Mielőtt fotózni kezdett, színházdramaturgiával foglalkozott. 1996-ban Krakkóba ment, hogy ott angol nyelvű színházat hozzon létre. Itt fordult a fotóművészet felé, és rendezte meg első kiállítását is, „Hotel Life” címmel. Londonba visszatérve három évig fotózást tanult. Ez alatt járt Brüsszelben, ahol egy „gastarbeiter” török családról készített sorozatot, megfordult a spanyolországi Gironában, hogy fotókat készítsen a guatemalai békeaktivista és Nobel-díjas Rigoberta Menchu-ról, továbbá Aline P’Nina Tayar író társaságában elutazott Tunéziába is, hogy fotódokumentumokat készítsen az ottani zsidó diaszpóráról. Ennek az utazásnak a fotóiból válogatott erre a kiállítására. Jelenleg egy romákkal foglalkozó sorozaton dolgozik. 

Nyitva tartás:

 • hétfőtől–péntekig 8.00–20.00, 

 • szombaton 9.00–18.00 óráig, 

 • vasárnap csak rendezvény idején. 

Információ: 

Telefon: 371-2760, 

E-mail: informacio@bmknet.hu

Levélcím: 1119 Budapest, Etele út 55. 

Cím: Budapest XI. kerület, Etele út 55. 

Tömegközlekedéssel megközelíthető: 

7, 7E, 114, 173, 173E, 213, 214-es autóbusszal, Kelenföld városközpont megálló.  

A perzsa fotóművészet és az iszlám forradalom

A Wang folyó versei című blog posztja

A perzsa fotó, akárcsak a perzsa film, a legjobbak között van a világon. Szorosan össze is tartoznak: a perzsa fotót sajátosan filmkocka-szerűvé teszik a váratlan kivágások, a közeli és távoli síkok kontrasztjai, a mozgás hangsúlyozása, míg a perzsa filmek jellegzetes fenséges tájainak színei, élessége, meditatív kompozíciói lassan végigpásztázott állóképekre emlékeztetnek.


Nem véletlen, hogy az 1979-es fordulat óta eltelt harminc évben éppen a film és fotó vált világszínvonalúvá Iránban. Az iszlám forradalom a legtöbb művészeti ágat – zenét, táncot, festészetet – betiltotta vagy háttérbe szorította. Darius Mehrjuinak, a 70-es évek nagy filmrendezőjének azonban az iráni paraszti életet abszurd metaforává sűrítő Gaav – „A tehén” – című filmjével egy magánvetítésen sikerült meggyőznie Khomeini ajatollahot a film mint propagandaeszköz fontosságáról. A filmkészítés szabad kezet és állami támogatást kapott, és mindmáig jelentős függetlenséget élvez. A filmművészet és a hozzá kötődő fotózás érzékeny és tehetséges fiatal művészek sokaságának jelentett kibontakozási lehetőséget, s aki a mai Iránba látogat, kiterjedt és eleven filmes és fotós világgal találkozik.


De míg a perzsa filmek legalább a filmszemlékre eljutnak Európába – ahol jelentős díjakat nyernek –, a perzsa fotóból alig ér el hozzánk valami. Iránban sok kitűnő fotóalbum és képes folyóirat jelenik meg perzsa nyelven, de ezek nemigen kerülnek ki az országból. A perzsa blogoszféra nagyon eleven – a világ blogjainak negyedik leggyakoribb nyelve a perzsa –, de a perzsa blogok nagyon individualisták, és kevés az olyanfajta gyűjtőportál, amelyek Nyugaton vagy Oroszországban is megkönnyítik áttekintésüket. Hosszú böngészés eredményeképpen, olykor a legváratlanabb helyeken bukkanunk elképesztően szép fotókra.


Ilyen például a گرگان ما Gorgân-e mâ, „A mi Gorganunk”, Golesztán tartomány székhelyének internetes krónikája, amelyben a hírek és szokványos sajtófotók között elszórva gyakran bukkannak fel helyi fotósok kitűnő képei. Ilyen ez a sorozat is, Hamid Khurshidi képei a Gorgan környéki türkmén pásztorokról.





Golesztán tartomány a Kaspi-tenger délkeleti partján terül el, s az Elbrusz négyezer méter magas déli hegyvonulatától az északi türkmén pusztákig terjed. Enyhe éghajlata és termékeny földje Irán egyik legfontosabb mezőgazdasági vidékévé teszi. „Mintha Isten a világ teremtésekor egy kis helyen akart volna kísérletezni különféle vidékekkel, erdőkkel, hegyekkel, síksággal és tengerrel, úgy hozta létre Gorgant és vidékét”, írja Hamid Khurshidi. „Ezek a képek a Gorgan fölötti síkságot és népét mutatják be.”





Mohammad Javad Martabi a Gorgantól hét kilométerre a hegyek között fekvő Ziyarat faluról tett közzé ahhoz nagyon hasonló képeket, ahogyan Abbas Kiarostami mutatta be a kurd falucska teraszos házait és a környező hegyvidéket az Elvisz minket a szél-ben.







Abotaleb Nadri pedig a Gorgan környéki téglavető falvak gyerekeiről készített fotósorozatot. A nagyon magasra emelt perspektíva arra emlékeztet, ahogyan Samira és Hana Makhmalbaf vagy Majid Majidi filmezik felülről gyerekszereplőiket, képileg is hangsúlyozva kiszolgáltatottságukat.