Mecset és templom békésen egymás mellett Ferizajban (szerbül Urosevacban)
Hatalmas katolikus templom épül Pristina belvárosában. Az óriási betonváz otrombán tornyosul az apró, hamis DVD-ket, ruhákat kínáló boltok, büfék, hangulatos kávézók fölé. A templom építésére még Ibrahim Rugova, Koszovó néhai elnöke, az erőszakmentes passzív ellenállás híve tett ígéretet, ő is tette le az alapkövet. Ahogy országszerte oly sok mindent, a templomot is az albán származású Teréz anyáról nevezik majd el. Nem messze tőle egy szögesdróttal védett, lassú pusztulásra ítélt szerb ortodox templom vakolatlan téglateste áll. Még Szlobodan Milosevics, egykori jugoszláv és szerb államfő az utolsó pillanatban próbálta meg ide építtetni a XX. század végén.
A kilencven százalékban muszlim országban épülő Teréz anya-templom része annak az identitás keresésnek, amellyel a függetlenségét két éve kikiáltó Koszovó küzd. Egy intenzíven Amerika-barát, szekuláris muszlim ország, melyet Törökországon, Szaúd-Arábián, Jordánián, Malajzián kívül alig ismert el hittárs ország. Egy magát európainak tekintő köztársaság, amelynek állampolgárai lassan egyedüliként a régióban, továbbra is csak drága vízummal tudnak az Európai Unióba utazni. Melyik a valódi identitás – kérdezik maguktól: koszovóiak, albánok, európaiak, muszlimok? Ezzel együtt nincs visszaút. Mindenki ezt állítja a függetlenséggel kapcsolatban, még ha természetesen némi csalódást is okozott a koszovóiaknak, hogy nem árasztották el befektetők az országot, nem lettek munkahelyek, és a gerillákból lett országvezetők – akiket nemes egyszerűséggel van, aki csak maffiózóknak nevez –, nem tudnak túllépni saját és klánjaik érdekein.
Ráadásul a szuverenitás sem teljes. Az ENSZ-misszió a Biztonsági Tanács határozata nélkül nem bír megszűnni. Az EU- misszió úgynevezett „státuszsemleges”, azaz (tekintve, hogy öt tagállam nem ismeri el Koszovót) nem foglal állást a státusz kérdésében. Koszovó északi, szerbek lakta része pedig továbbra is úgy viselkedik, mintha Szerbiában lenne. – Szerbiának sikerült a lábát az ajtóban tartania, nehogy az ajtó végleg bezáruljon – szemlélteti a helyzetet Agron Bajrami, a Koha Ditore napilap főszerkesztője, és hozzáteszi: „És a nemzetközi közösségnek nincs is baja ezzel, amíg Borisz Tadics lábáról, és nem egy szélsőséges szerb politikus lábáról van szó.” Bajrami, ahogy oly sok koszovói értelmiségi, amellett érvel, hogy az EU-missziónak (és a nemzetközi közösségnek) előbb vagy utóbb határozottabban kell majd fellépnie a szerbekkel és alapvetően Belgráddal szemben, amely nemrég például önkormányzati választást rendezett az északi területeken. Ugyanakkor azt is elismerik, hogy a status quo a biztonságért felelős szerveknek megnyugtató, hiszen amíg nem piszkálják az északi szerbeket, nyugalom van. De a koszovói politikusoknak is kapóra jön az „Észak” helyzete, hiszen ezzel lehet takargatni a valódi, húsba vágó politikai, gazdasági kérdéseket.
Erre a visszásságra világított rá Michael Giffoni, a Koszovóba akkreditált olasz nagykövet, aki az EU informális megbízottja Északon. Ahogy a pristinai olasz követségen mondta: „Fontos, hogy ne legyünk a szuverenitás kérdésének megszállottjai. A szuverenitás nemcsak területi, jogi kérdés, hanem gazdasági, társadalmi ügy is, amely felett a koszovói kormánynak teljes hatásköre van. Az emberek igényeire kell koncentrálni, mert az ország törékenysége valójában ebből, és nem a területi kérdésből fakad.” A térséget jól ismerő Giffoni amellett érvel, hogy az emberek életét, hétköznapjait kell jobbá tenni (északon állandó probléma a víz- és az áramellátás), hogy aztán a politikai megoldás már könnyebben elfogadható legyen.
A gazdasági gondok okozta társadalmi feszültségek egyelőre csak tüntetésekben fejeződnek ki Koszovóban. – Az embereknek sikerélmény és perspektíva kell. Konkrét, reális, elérhető célok – mondja Agron Bajrami, utalva arra, hogy a Függetlenség kikiáltása után a következő politikai „mantrává” az EU-tagság vált Koszovóban, ami bár konkrét, rövid távon nem reális cél.
Az országnak gazdaságilag is ki kell találnia magát. Az ipar megszűnt, pedig Koszovó hatalmas lignittartalékokkal rendelkezik, még áramot is tudna exportálni, ha lenne befektető, aki erőműveket építene. De a jogbiztonság hiánya, a korrupció, és pont az áramszolgáltatás megbízhatatlansága távol tartja a pénzembereket. – Nem lehet taxisokból és éttermekből felépíteni egy országot – panaszolja épp egy taxisofőr miközben a sokadik elterelésen haladunk át. A kormány az úthálózat korszerűsítésébe fogott, külföldi segítséggel. Nagy port is kavart annak az albániai Durres kikötőjébe futó autópályának az építése, mely 800 millió euróba, azaz majdnem annyiba kerül, mint az egész koszovói költségvetés.
Naim Rashiti, az International Crisis Group pristinai kutatója azt mondja, inkább az oktatásra, és a kórházak korszerűsítésére kellett volna költeni a pénzt. Az elavult tananyagot 56 diák tanulja egy osztályban, a túlterhelt iskolák három műszakban működnek. – De ezek hosszú távra szóló befektetések lennének, nem hoznak azonnal szavazatokat – magyarázza Rashiti.
– A kormánynak nincs tiszta gazdaságpolitikája – érvel Luan Shllaku, a Koszovói Alapítvány a Nyitott Társadalomért vezetője. Az egyetlen felfedezhető elem, a gyors privatizáció. Pedig a gazdasági válság idején, a koszovói telekommunikációs, villamos művek eladása nem tűnik jó befektetésnek. – Ezek az egyelőre állami tulajdonban lévő vállalatok lehetnének az aranytojást tojó tyúkok, de nélkülük nem lehet beindítani a gazdaságot – mondja Shllaku. Vio la Citaku, koszovói külügyminiszter-helyettes viszont úgy véli: a privatizáció az egyetlen módja annak, hogy ezeket a cégeket hatékonyabbá tegyék. Avni Zogiani, a COHU (Ébresztő!) nevű korrupciósellenes nonprofit szervezet vezetője szerint azonban a nemzetközi tanácsadó cégek, és egyes nyugati országok nagykövetei, különösen az amerikai nagykövetség – saját gazdasági érdekeit szem előtt tartva – „követeli meg” a gyors privatizációt, ami a korrupció melegágya.
Itt pedig elértünk a nemzetközi közösséggel szemben gyakran hangoztatott vádhoz, mely szerint a politikai stabilitásért cserébe elnézi a politikai elit korrupcióját. Vagy Zogiani élesebb szavaival: „Eladjuk a szabadságot a stabilitásért”. Az EU missziója éppen az igazságszolgáltatást lenne hivatott megerősíteni, ám a koszovóiak szerint két éve tulajdonképpen semmit nem csinálnak: egyetlen politikusról sem rántották le a leplet. Ugyanakkor a politikai elitben sem lehet számítani megújulásra. Bár jövőre választások esedékesek, Hashim Thaqi kormányának nincs valódi alternatívája. A másik volt UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg)-veterán, egykori kormányfő újbóli hatalomra kerülése nem ígér minőségi változást.
Hogy mi legyen Koszovó, azon valószínűleg eddig a legtöbbet az a kreatív csapat gondolkozott, amely az ország imázsának kampányát találta ki. A „Fiatal európaiak” szlogen főleg az országot eddig el nem ismerő államokat vette célba. A kampány találó. Koszovó legfontosabb erőforrása, a fi atalsága. Pristina egyébként is olyan, mintha nagy egyetemi campus lenne: mindenki fiatal. Az országban az átlagéletkor 26 év. Luan Shllaku szerint az egyik kiút (indiai mintára) a munkaerő exportálása lehet. A fiatal munkaerő képzésére azonban külföldi tanulmányutakra, tapasztalatokra lenne szükség, ahhoz pedig vízumliberalizációra. Az már politikai döntés. Pedig ez a többnyire optimista, nyitott, vidám tömeg erőforrásból kockázattá is válhat. Évente 20 ezer új munkavállaló lép ki a piacra. Naim Rashiti szerint 7–10 százalékos gazdasági növekedés kéne ahhoz, hogy munkahelyeket lehessen teremteni (eddig Koszovó gazdasága 3-4 százalékkal bővült évente). Mint mondja, a következő 5–10 évben az lehet a reális cél, hogy a 45 százalékos munkanélküliségi rátát szinten tartsa a kormányzat. Ezalatt azonban tényleg ki kell találni Koszovót, és ebben Európának is részt kell vállalnia.
